Képviselőházi napló, 1892. VIII. kötet • 1893. január 20–február 11.

Ülésnapok - 1892-147

147. ors/Agos ttlés 1898- január 80-Au, hétfőn. 205 volna a kormányon magyarok, kik e törvények figyelembe nem vételére segédkezet nem nyújtottak volna. (Élénk helyeslés a szélsőbalon.) Azt mondja a t. előadó ár, hogy az 1867. évi XII. törvényezikk 11. §-ában az van, hogy a belszervezetet ő Felsége állapítja meg. Ez teljesen áll; de mit fértünk egy hadsereg beiszervezete alatt? Ertjük annak tagozását, a taktikai egységek megállapítását, hogy milyen legyen a felosztás; zászlóaljakból álljon-e, s hogy egy zászlóalj hány századból álljon, az ezredek pedig hány zászlóaljból, hogy mennyi legyen ebből activ, mennyi a tartalék és mennyi a pótzászlóalj, miként osztassanak be a századok, és hogy micsoda összeköttetésbe jöjjenek egymással ;iz ezredek, hány képezzen egy dandárt, hány ezred egy hadosztályt, és hány hadosztály egy haetestet? Ez a helszervezet, mondja az előadó úr, felségjogilag hagyatott fenn ő Felségének, tehát a nyelv kérdésében a nemzet nem határozhat. De azt kérdem én a t. előadó úrtól, hogy melyik nemzetről teheti azt fel, hogy a legfelsőbb helyen nem a nemzet nyelvét fogják a hadsereg nyelvén! megállapítani? (Tetszés a szélső baloldalon.) A magyar nemzet mily alapon, mi jogon teheti fel, hogy a magyar király, ha neki e fentartott joga meg is vau, nem a magyar nyelvet, hanem egy idegent, a német nyelvet fogja a hadsereg részére megállapítani. (Zajos tetszés a szélső baloldalon.) Hiszen kinek a nyelve ez Magyarországon? A magyaroké nem ! Magyarország lakosainak egy igen csekély perczentje az, mely a német nyelvet használja, tehát mi jogon, mily alapon történik az, hogy a magyar király nem' a nemzet és állam nyelvét, hanem egy idegen nyelvet akar a hadseregben fen tartani. (Élénk tetszés a szélső balon.) De, t. ház, a magyar nemzet, ha fenn akarja tartani a hadseregnek tekintélyét, a melyre annyira féltékenyek, és fenn akarja tartani a magyar nemzet tekintélyét, és maga a törvényhozás is reputatioját, szó nélkül nem hagyhatom azt, midőn itt a honvédelmi minister úr az oszlophoz kikötést, ezen durva, embertelen, négerek közé, de nem az európai nemzetek közé való büntetésmódot azzal védelmezi, hogy a szolgálati szabályzatokban benne van, sőt még mintegy fájlalja, a szabadelvű kormány tagja, hogy a botbüntetést el kellett törülni. (Helyeslés a szélső baloldalon. Ellenmondás jobb felől.) Én a minister lírnak ezen fájlaló észrevételét kötelességemnek tartom visszautasítani, (Élénk helyeslés a szélső balolddon.) Elmúlt már az az idő, midőn ember embertársára lealacsonyító, lealázó büntetést alkalmazhat; de el kell, hogy múljék, a mint a polgári társadalomban elmúlt, a katonai társadalomban is, hogy embertelen büntetés alkalmaztassák. Mert a kikötés az oszlophoz, az olyan, hogv némely gyengébb szervezetű ember alig bírja ki. A szolgálati szabályzat szerint figyelemmel kell kísérni az illetőt és néhány perez múlva le kell őt oldozni az oszlopról, nehogy valami veszélyes betegség vagy életének veszélyeztetése származzék belőle. Nem egy példát tudok arra, hogy gyengébb szervezetű ember tovább hagyatott ott, mint a szolgálati szabályok megengedték, vagy a mint testi szervezete kibírta volna akikötést, és a következmény az lett, hogy az ember az oszlophoz kötve meghalt. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Fegyelmi úton a századparancsnok a legényeket illetheti büntetésekkel, de a büntetésnek nem szabad embertelennek, az élet veszélyeztetésével járónak lenni és az oly büntetés, a mely az embernek nemcsak kínzásával, hanem életének veszélyeztetésével is jár, kitörlendö a szolgálati szabályzatból. Tessék jó bánásmóddal, atyai gondoskodással fentartani az ezredben a fegyelmet. Habsburg Rudolf mondta, hogy a kegyetlen, durva bánásmód nem vezet sikerre, hanem a szeretetteljes bánásmód az, a mely a sereget az ő parancsnokához csatolja és győzelemre segiti. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Tessék Habsburg Rudolf példáját követni, az o tanácsa szerint eljárni, és ezen brutális büntetésmódot,, a melyet a civilisált Európa elítél, fenn nem tartani. Ne csodálkozzunk, hogy az öngyilkosságok száma oly nagy. Azt momlja a minister úr, hogy ezek egyenlő számarányt mutatnak, ha 10 évi átlagot nézünk. Hogy az öngyilkosságok 10 évi átlaga egyenlő arányt mutat, ez azt bizonyítja, hogy a rossz bánásmódnál a javulás jelei sem mutatkoznak. És ha tekintem, hogy a külföld írói mit mondanak, kénytelen vagyok a múlt évben elmondott beszédemből egy részt felöl vásni (Halljuk! Halljuk! Olvassa): »Longe katonai orvos ezelőtt két évvel kiadott egy munkát, a melyben következőleg állapítja meg az európai hadseregekben az öngyilkosság statisztikáját. Ausztria-Magyarországban 100.000 ember közű! öngyilkos lesz 149; ellenben Németországban 67, tehát 83-mai kevesebb, tehát felénéi is kevesebb, mint minálunk. Olaszországban 40, Francziaországban 29, Belgiumban 24, Angliában 23, Oroszországban csak 20, AusztriaMagyarországban, mint előbb niomiám, 149. (Zaj a szélső baloldalon.) Már magában az, hogy a külföld előtt egy katonai író, a ki ilyen szakmunkát bocsát egész Európa rendelkezésére, a mely szakmunka nem annak adatai, hanem annak tartalmi értékénél fogva általános figyelmet keltett és becsülésben részesült, ily vádat emel a mi hadseregbeli közigazgatásunk és a hadseregben való bánásmód iránt, akkor azokat a könnyű kitéréseket és azokat a könnyű visszautasításokat, melyek a felhozott adatoknak még czáfolatába sem igyekeztek bocsátkozni, és amelyekkel