Képviselőházi napló, 1892. VIII. kötet • 1893. január 20–február 11.

Ülésnapok - 1892-144

138 144. orsaágos ülés 1893. január 26-án, csütörtököm Nagy köszönettel fogadom, hogy az ipari czélokra szánt összeg 100 ezer forintról most 300 ezerre felemeltetik. Hanem bizonyára nem fogja nekem senki rossz néven venni, ha kimondom abbeli erős bitemet, hogy ezzel az összeggel magyar ipart megteremteni nem lehet, legkevésbbé pedig úgy, hogy ez az összeg is nem a minister rendelkezésére, az iparalapra adatik, hanem elköltetik évente, hogy úgy mondjam, a folyó kiadások fedezésére. Maga a kereskedelmi minister úr azt mondja évi jelentésében, hogy az iparalapnak nagyobb mérvű gyarapítása szükséges azért, hogy oly iparágakat lehessen fejleszteni és meghonosítani, melyek állami és közérdeket képeznek. Ugyanabban a jelentésben a minister úr szintén beismeri, hogy a kivándorlást hatályos állami beavatkozás nélkül ellensúlyozni nem lehet; már pedig az ipari téren a rendelkezésre álló anyagi eszközök korlátolt volta nem engedett nagyobb szabású actiot kifejteni. Minden mélyebb gondolkozás nélkül be kell tehát látni, hogy az országos ipar fejlesztésérc az államnak évente legalább egy millió forintot kell szánnia olyformán, hogy ezt az összeget a minister úr ne a folyó kiadásokra költse el, hanem hogy azzal rendelkezhessék akképen, hogy az iparügyek terén kezdeményezőleg és pártolólag hathasson. Én tehát a tisztelt képviselőházhoz és a tisztelt kormányhoz avval a kérelemmel ismételve fordulok, méltóztassanak az ipar rendszeres fejlesztésére — ha már lehetetlen lenne ebben az évben — legalább a jövő évben mindenesetre az általam kért egy millió forintnyi összeget az országos iparalapnak megszavazni. t)e ha az egy millió forintnyi összeg, melyet kérek, évente meg is szavaztatik az országos iparalapra, akkor is a társadalomra, a törvényhozásra és a kormányra nagy feladatok háramolnak; (Halljuk!) mert utóvégre az államtól nem akajuk követelni, hogy iparosnak álljon be, (ügy van! Úgy van!) hanem csak azt kívánjuk, hogy — mint azt a minister úr is helyesen mondja — kezdeményezőleg és pártolólag hasson. Noha másutt az állam maga is iparom; pl. Németországban, Romániában és másutt, hol nagy hasznára válik a közügynek, mégis a magam részéről, okulva a tapasztaltakon, nem óhajtom, hogy az állam maga legyen most nálunk gyakorló iparos. (Igaz!) De akkor, a midőn elismerem, tisztelt képviselőház, hogy másrészt a magyar társadalmat az ipar terén, a hazafiság Ösvényére kell vezetni és itt még a műveletlennek tartott oroszokat is vehetjük mintaképül, a kik minden árúezikknél csak az orosz árúnak adnak előnyt és ezt veszik, mégis arra keli visszatérnünk, hogy adjuk is meg a módját annak, hogy közönségünk itthon hazai árút vehessen. (Úgy van!) Tunisban, Algírban, Corfuban és másutt akarunk iparczikkeket eladni és saját szükségleteinket nem vagyunk képesek kielégítem', (Úgy van!) s ennek folytán kénytelenek vagyunk tűrni az idegen iparezikkek eladását saját piaczainkon. (Úgy van!) A minister úr maga mondja évi jelentésében, hogy hosszú időnek kell elmúlnia, kiváltképen ha iparfejlesztésünkre oly parányi kis összeget fordítunk, mint a minő az előirányzatban foglaltatik, míg egyes iparágak annyira fognak fejlődni, hogy csak a helyi fogyasztást is kielégítsék. Első sorban tehát, t. képviselőház! mindaddig, míg saját szükségleteinket nem fedezhetjük, inkább erre kellene a főtörekvést fordítanunk, mintsem az idegen piaczok után kacsingatni, (Úgy van!) mert ha ez utóbbit tennők és saját szükségleteink kielégítéséről kellőleg nem gondoskodnánk, akkor csak közgazdasági rablógazdálkodást űznénk. Azt hiszem, t. képviselőház! hogy addig, míg feleslegünk nincs, a melyet ki kellene vinnünk, hogy addig a kereskedelmi muzeumok helyett inkább elárúsííási és előlegezési csarnokokat kellene (Úgy van! Úgy van!) szervezni, a hol elsősorban saját magunk szükségleteit birnók kielégíteni. És itt nem lehet eléggé ajánlani a kereskedelmi minister iVrnak, hogy megfigyelés tárgyává tegye, — ha reá ér, — az előlegezési intézeteket, vagy azok létesítését kezdeményezze. {Úgy van!) Nem szabad tehát figyelmen kívül hagyni, hogy az ipar csak ott lehet életerős fejlődésű, a hol terményeivel a saját piaczában leii fel talaját. Ennek azután megint természetes következménye az, hogy a hazai mozgó tőkére is csak úgy lehet szert tenni s azt saját czéljainkra biztosítani, hogy ha az ipar az ország szükségleteit tökéletesen fedezni képes. (Úgy van!) Viszont pedig a hazai ipar csak ezen az úton képes megteremteni az annyira szükséges mozgó tőkét, mely, — mint tudjuk, — mulhatlanul szükséges arra. hogy az ország közgazgaságilag s ennek folytán politikailag is önállósíthassa magát. Mindehhez, magától értetődik, a rendszeres működés szükséges a közgazdaság minden terén, és nem elégséges csak panaszkodni az elemi csapásokra, hanem észszerűleg azok parallisalására kell törekedni. És hogy ez lehetséges, azt élő példával fogom illustrálni. {Halljuk ! Halljuk!) A budai oldalon, a hidegkúti lakosságnak a szőlőjét, — mely a nép egyedüli fentartási forrását képezte, — kipusztította a phylloxera. Nagy lett a nyomor, a mint azt a budai oldalon fekvő több faluban ma is észlelhetjük. Azonban