Képviselőházi napló, 1892. VIII. kötet • 1893. január 20–február 11.

Ülésnapok - 1892-144

\ 2g 144. országos ölés 1893. január 26 ári, csütörtökön. gyónból csak határozatlan tulajdoni jutalékkal bírtak, azt el nem idegemthették, arra törvényes örökösödési joguk nem volt, és hogy csakis kivételesen kérhették a tulajdoni jutalék felhasítását. A házközösségi intézmény megszüntetésének czélja ennek következtében az volt, hogy a szabiid tulajdon és forgalom akadályai elháríttassanak, a fejlődött jogi élet követelményeinek megfelelőbb magánjogi viszonyok létesíttessenek, a telekkönyvezés rendszeresebbé tétessék és egészséges hitei fejlődhessék. Az 1885 : XXI. tcz. megalkotásakor, a törvényjavaslat tárgyalása alkalmával, a t. háznak minden pártja hozzájárult a törvényjavaslathoz, s egyértelműleg jelentette ki azt, hogy az egyéni szabad elhatározás ezen korlátait meg kell szüntetni. (Halljuk! Halljuk!) A szándék és a czél helyes volt; a mód és az eszközök azonban ezélszeríítleneknek bizonyultak. (Úgy van! jobb felöl.) A törvény végrehajtásának hátrányait és az ezekből keletkezett visszásságokat bátor leszek röviden vázolni. (Halljuk! Halljuk!) A törvény 24. §-a a vagyonfelosztás kulcsául a lélekszám szerinti felosztásit állapította meg. Ennek a gyakorlatban az lett a következménye, hogy a főszerző és vagyon fen tartó családfő azon vagyonból, melyet túlnyomó részben önmaga szerzett és gyarapított, s melynek jöve- delmével közvetve, rendelkezett, csak egy hányadrészt kap. Ezen hányadrész rendszerint a tagok nagy száma miatt oly csekély, hogy abból megélnie lehetetlen. (Halljuk! Halljuk!) A 31. §. megengedi ugyan, hogy az olyan tagnak, a ki csak egy hányadrészt kap az összvagyonból, ha munkaképtelenségét igazolja, jogában áll azt követelni, hogy saját osztályrészének átengedése mellett, a házközösség többi tagjai által kellő eltartásban részesíttessék. De milyen kárpótlás ez a tényleges veszteséghez képest, ha figyelembe veszszük, hogy a lakosság az eltartást rendszerint csakis bírói beavatkozás útján adja ki. (Úgy van! jobb felől.) A leszármazók és már családos házközösségi tagok helyzete szintén kedvezőtlen. A 25. §. kimondja ugyanis, hogy az ilyenek nemcsak saját osztályrészüket, hanem gyermekeik osztályrészét is tulajdonúi kapják, de a gyermekek örökösödési joga bekebeleztetek. (Halljuk! Halljuk!) Ennek a megszorításnak következménye azután az, hogy a telekkönyvi tulajdonos gyámhatósági beleegyezés nélkül semmit el nem adhat, ^terheket nem vállalhat, nem végrendelkezhetik, és hogy a míg egyrészt vagyona a forgalomból kivett nem hitelképes holt tőkét képez, addig másrészt engedetlen, esetleg rosszindulatú gyermekeivel szemben magát védelmezni, azoknak tetteit megtorolni képtelen. (Úgy van! jobb felől.) Ilyen korlátozás nem áll fenn sehol, s ennek következménye az, hogy a lakosság egészséges hitellel egyáltalán nem bírván, az uzsorásokra van utalva még akkor is, ha hasznos beruházások végett van pénzre szüksége, vagy elemi csapások, járványok, betegségek miatt kell hitelhez fordulnia. (Úgy van! jobb felöl.) Ezen visszásságok mellé a törvény 29. §-a még egy újabbat is teremtett. Azt mondja e szakasz, hogy a hitelezők, a kiknek egyes házközösségi tagok ellenében követeléseik vannak, tartoznak követeléseiket az osztályeljárás megindításakor az első tárgyalási határnapig bejelenteni az eljáró tiszteletbeli főszolgabírónak, hacsak ezen időig az adós osztályrészének kihasítása iránti eljárást még folyamatba nem helyezhették. Ha e b jelentést elmulasztják, sem a végrehajtásra, sem a kihasításra jogosítva nincsenek. Minthogy azonhan sem a törvény, sem az annak végrehajtására vonatkozó utasítás nem kötelezi az eljáró tiszteletbeli főszolgabírót arra, hogy a hitelező, még ha bekebelezett követelése van is, ezen eljárás megindításáról értesíttessék, ennek következtében az nem is történik meg, s így a hitelező, értesüléssel nem bírván, a bejelentést elmulasztja s követelését egyszerűen elveszti. Végre a törvény 45. §-a nagyon sok igazságtalanságra ad okot, mert az osztályeljárás megnyitását nem engedi meg. A polgári jogszolgáltatás terén még a kisebb polgári perekben is van helye a perújításnak, itt azonban, a hol sokszor nagymérvű vagyoni kérdések felett döntenek, még az esetben sincs helye az új eljárásnak, hogy ha újabb bizonyítékokat lehetne érvényesíteni. Ezeken a törvény hiányaiból előálló viszszásságokon kivűl a polgárosított Határőrvidék viszonyainak rendezését nagyban nehezíti a telekkönyvek állapota is. (Igás! Úgy van! a jobboldalon.) A határőrvidéki birtokok túlnyomó részéről hiányoznak a térrajzok, s nehézséget képez ezenkivííl az is, hogy a telekkönyvek birtoklapjain felvett birtoktestek nem egyeznek a tényleges állapottal, a catasterileg felvett birtoktestekkel sem térmérték, sem művelési ág tekintetében. Ha már most az osztály a telekkönyv alapján készült, úgy a természetben nem lehet azt foganatosítani, ha pedig a tényleges állapot szerint készült, akkor a telekkönyvben nem lehet keresztülvinni. A házközösségi törvény életbelépte óta körülbelül 36.000 házközösség megszüntetése iránt lett a hatósági eljárás folyamatba téve. E 36.000 esetből csak 12.000 ben lett az osztály telekkönyvile^- is keresztül vive. Ezrekre megy tehát azon osztályok száma, melyekkel a házközösségi kötelék