Képviselőházi napló, 1892. VII. kötet • 1892. deczember 6–1893. január 19.

Ülésnapok - 1892-122

gg 132. ftpuágeg filéc 189S, deezember 14-én, &»erdás. Márkus József: T. ház! (Bálijuk.) Mióta ellenzék és kormány párt van a világon a köztük levő viszony bizonyos tekintetban mindig azonos. Az ellenzék kifogásolja a kormányzás jóságát és sokszor jogosságát is, mig a kormány és hívei azt vitatják, hogy a helyzet az adott, viszonyok között jobb nem lehet. Ha az ellenzék a magasabb politikai kérdésekkel foglalkozik, az rá a megjegyzés, hogy állításai általánosságban mozgó phrasisok; míg ha a kormányzat napi ténykedéseit veszi bírálat alá, akkor az a gúnyos megjegyzés éri, hogy állításai olyanok, a mely k kicsinységüknél fogva nem tartoznak a parlamenti tárgyalások keretébe. (TJgy van ! hal felöl.) De én, t. ház, akként vagyok meggyőződve, hogy a politikai kérdések szoros kapcsolatban vannak egymással és ha valahol jogosult az eszme láuczolat, a parlamenti tárgyalásoknál legkevésbé lehet azt kifogásolni. Nézetem szerint pedig épen a költségvetés általános tárgyalása az a tér, a mely nemcsak mindent felölel, nemcsak mindent megtűr, hanem mindent előtérbe is állít és az ország politikai helyzetéje vonatkozólag a bírálatot mintegy felhívja. És azért meggyőződésem szerint csalódnak azok, kik azt hiszik, hogy a költségvetés tárgyalásánál pusztán a rideg számokkal kell bíbelődni. Nagyon természetes, hogy ezekkel is, de a szám elvégre is csak másodrendű dolog marad, miután vagy egy már megtett intézkedés eredménye gyanánt jelentkezik, vagy pedig egy teendő intézkedésnek eszközéül szolgál. A fődolog tehát, mely felé tekintetünket és bírálatunkat irányítani kell, a már megtett vagy a jövőben megteendő intézkedések. De elvégre is a költségvetés semmi más, mint egy puszta tervezet, melyhez sem az idő, sem a kormány nem szokott alkalmazkodni. A jelen alkalommal tehát jogunk van az állami igazgatás minden részleteire kiterjeszkedni és annak összes alapjait és alkotásait megbírálni, még pedig annyival inkább, mert a legutóbbi m.pok eseményei, főleg a pénzügyminister ár előterjesztései, kormányelnöki programmja és az azóta általunk hallott védekezései, különösen a pénzügyi kormányzást a nymbusnak bizonyos nemével vették körül és egész Európa tudja, hogy a ministerelnök úr genialitását igen szerencsés viszonyok közt, is érvényesíti, ámde nekünk kötelességünk a festéket is fölmutatni, melylyel ezen kedvezőnek látszó kép készíttetett és tesszük ezt nem túlzott módon és nem is teljes erőnkkel, hanem csak érintőleg, miután meg vagyunk győződve, hogy észrevételeinket nem fogja az eddigi kormányelnöknél szokásos ridegséggel visszautasítani és teszszük némileg azért is, inert nem akarjuk arra az útra kényszeríteni, arra a bécsi útra, a melynek sorompóit tegnap csaknem fölnyitotta. T. képviselőház! Ezek után megvallom, nagyon erős vágyat érzek magamban arra, hogy az előttünk fekvő budget keretéről a dolog személyes részére, vagyis az úgynevezett bizalmi kérdésre térjek át. E tekintetben azonban:alig lehetne mást mondanom, minthogy az én érzelmem, gondolatom és lelkem felhevűlése teljesen azonos azon eszmékkel, melyeknek a tegnapi napon t. pártvezérem oly utánozhatatlan virtuositással adott kifejezést. (Élénk helyeslés a baloldalon.) Különben is, t. ház, a mint egy csapatban mindenkinek megvan a maga helye, úgy megvan a saját feladata is és kötelességeit akkor teljesíti híven, hogy ha ezen feladatnak minden körülményeit szem előtt tartva, csak annyit tesz és annyit mond, a mennyi őt helyzetében megilleti. (Helyeslés $, baloldalon.) Én tehát azt hiszem, hogy nem teljesítek ezúttal felesleges munkát, ha első sorban főleg a pénzügyi administratio némely ágára teszek megjegyzést. (Halljuk! Halljuk !) Elismerem, hogy ez nagyon rideg tárgy és talán kevésbé érdekli a t. házat, de tapasztalataimból merem mondani, hogy annál inkább érdeklik e kérdések a nagyközönséget. A magyar parlamentnek alig volt szerencsétlenebb alkotása, mint az 1875: XVIII. t.cz., mely a fogyasztási adókra vonatkozik. Akkor hozták meg a törvényt, a midőn a balközép addigi álláspontjának, mondhatnám ok nélküli feladásával egyszerűen átvándorolt arra az oldalra. És tette ezt állítása szerint azért, hogy az államtönk elkerültessék. Ámde a mily fonák logika nyilvánult ezen védekezésben, ép oly erőszakosság hatott át azon időben egynémely törvényhozási alkotást. Az államnak kétségkívül joga van adót Szedni azoktól, a kik valamit élveznek, de helyes felfogás szerint nincs joga a beszedés kényelmetlenségeit másokra áttukmáíni. (Igás! Úgy van! a haloldalon.) És a fogyasztási adóknál épen ez történik. Történik pedig a következő módon. (Halljuk! Halljuk!) A kincstár kipuhatolja az illető község fogyasztásának mérvét, megkísérli a községgel az egyezséget: vájjon nem volna-e hajlandó magától átvenni a beszelést s ha ez nem sikerűi, megtartatik az árverés, s ha az árverésen a megállapított összegért ígéret nem tétetik, akkor az adó ráutaltatik a községre. Azon módozatok felsorolásával nem akarom untatni a t. házat, a mik a kipuhatolásnál követtetnek, hanem annyit határozottan mondhatok, hogy ezek rendkívül ékes dolgok. (Halljuk! Halljuk!) Ez még semmi sem volna, hanem aztán a ráutalás módozatainak megállapításánál követett eljárás már igazán remek megvalósítása a pártatlan igazságszolgáltatásnak. (Halljuk! Halijuk !) Erre nézve felhozhatok egy példát, a mely