Képviselőházi napló, 1892. VII. kötet • 1892. deczember 6–1893. január 19.

Ülésnapok - 1892-129

ÍM. ws>iÉg»s Illés !»«. i&már »'«n,MtAa. '§§7 ugyan úgy áll a dolog, a miben nem kételkedem, hogy a kabinet csak most van az előtt a munka előtt, hogy a magyar királyi udvartartás rendezésének kérdését tárgyalás alá vegye, akkor a tavalyi nyilatkozata nagyon elsietett volt; akkor az a tavalyi nyilatkozat kellő megfontoltsággal és kellő komolysággal alig tétethetett. Mert ha ez a nyilatkozat csakugyan irányadóul tekintethetnék a jövőre é» talán azon szempontok közé tartoznék, melyeket a t. ministerelnök úr most, mint olyanokat említett, melyeket szem elől téveszteni nem lehet, akkor az az udvartartási rendezés, melyet a kabinet tervez, semmiesetre sem lehet szerencsés, akkor az a magyar királyi udvartartásnak nem valódi képe lesz, hanem torzképe és talán jobb volna bele sem kapni. Mert, hogy a most fennálló udvartartás belső berendezésében el ne különíttessék és mégis magyar udvartartás legyen, továbbá, hogy a mai államjogi helyzetnek a magyar udvartartás megfelelhessen, a nélkül, hogy az belsőleg ketté tagoltatnék: ez olyan logikai és matberaatikai képtelenség, mely, hogy gyakorlatban miképen valósítható meg, azt mi felfogni nem tudjuk. Hiszen ha az udvartartás belső berendezésében el nem különíttetik, akkor esak két eset lehet. Vagy az, hogy törvényeinkben már sok század óta megállapított és ezímben ma is létező magyar királyi udvari főméltóságok ott valódi alkalmazást nem találnak, vagy pedig akként történik, hogy ezen magyar királyi udvari főméltóságok czíme alatt osztrákok fognak alkalmaztatni. Ha már az udvartartás egységes marad, akkor természetes, hogy az magyar nem lehet. Hogy pedig császári és királyi legyen, ez csupán szó játék, mert tényleg az egészen mindegy, akár császári és királyi, akár tisztán császári, mert nemcsak ennél az intézménynél, hanem igen sok intézménynél azt tapasztaltuk úgy 1867. óta, mint 1867. előtt, hogy a melyre tényleg reá lehetett mondani, hogy császári és királyi, az valósággal mindig csak császári volt, magyar királyi az nem volt soha, sem külsőleg, sem belsőleg semmi ízében. (Helyeslés. Úgy van! a szélső haloldalon.) Egyébiránt bocsánatot kérek, sok kérdésre nem terjeszkedhetem ki, de a t. kabinetnek és a t. többségnek figyelmét nem esak a kérdés kényes voltára, nemcsak arra a sokféle szempontra kívánom kiterjeszteni, hanem mindenek felett kiterjeszteni kívánnám a kérdésnek a mi törvényeink és alkotmányunk értelmé ben való rendezésére. Épen azért hivatkozom törvényeinkre, alkotmányunkra, mert ez magára a koronára nézve is ép oly kötelező, mint a törvényhozás másik tényezőjére nézve és én nem is előterjesztést várok a kabinettől, vagy legalább nem egy olyan alakú nyilatkozatot, a melyet rendszerint előterjesztésnek szoktunk nevezni, hanem óhajtom és kívánom, hogy e tárgyban törvényjavaslat terjesztessék az országgyűlés elé, mert a magyar királyi udvartartásnak megállapítása evidens törvényhozási kérdés, a melyhez a nemzetnek van első szava és ez nem is volt Magyarországon máskép soha. Ha végignézünk törvényeinken a magyar királyi udvartartás minden részletét rendszerint és pedig századokon keresztül a törvényhozás állapította meg. Legutoljára az 1764 iki VI. tönényczikk udvari méltósággá és pedig magyar kir. udvari méltósággá a nemesi testőrsereg kapitányát. Nem a királyra bizta ezt a nemzet, nem is a kormányra, hogy a nemzeti testőrsereg kapitánya zászlós úr, vagy udvari főméltóság legyen-e vagy nem, hanem a törvényhozás, tehát a koronának és nemzetnek országgyűlési megegyezése határozta azt eí. 1687-ben —- pedig ez a nemzeti jogok erősségére igen szomorú korszak volt — a törvényhozás vette fel a magyar zászlósok közé a koronaőröket. Ugyanez a törvényhozás szabta meg az udvari főméltóságok egymás közti rangját és (dsőségét. Tehát a mit a mai napon helytelen felfogás szerint per eminentiam királyi jognak lehetne és kellene tartani, tudniillik az udvari főméltóságok és zászlósok közti rangelsőség meghatározásának kérdését, a nemzet 1687-ben sem engedi át, még Ámpringer és Kariffa idejében sem engedi át a királynak, hanem a törvényhozás maga állapítja azt meg. Az 1608-iki törvényben, ennek záradékában van említve először a curiae regiae magister, a királyi udvarmester, mely állást épen a Habsburgok alatt állították fel az úgynevezett comes euriaenek — mely később átalakult az állami functiot végző országbíróévá — pótlására. Mindezek nem voltak törvényesen elfogadott zászlós urak, a míg a magyar törvényhozás ezt el nem határozta. De feljebb megyek, t. ház. A főkamarási rangot Verbőczy Hármas könyve a magyar udvartartás constitutiójában sem számítja a magyar udvar kiegészítő részei közé s az udvari méltóságok és a valódi zászlós urak közé. Ez tévedésből történhetett, mert már 1490-ben erről tudomást vett a törvényhozás. Mindennél azonban fontosabb dolog az, hogy midőn őseink királyukká megválasztották II. Jagelló Ulászlót, az országgyűlés küldöttséget küldött eléje az ország határszélére, hogy addig, mint választott király, el ne foglalhassa az országot, míg szerződést nem köt Magyarország rendéivel az ország jogainak megtartására nézve. Az országgyűlés küldöttsége a farkashídi mezőn lévő táborában találta a királyt s ott megkötötte vele 1490. július 31-én az úgynevezett farkashídi szerződést a »eonfirmatio jurinm regni Hungariae« levélben, mely ben világosan kikötötte a nemzet és kötelezte magát a választott király, hogy: »Dum in Hun-