Képviselőházi napló, 1892. VII. kötet • 1892. deczember 6–1893. január 19.

Ülésnapok - 1892-129

18*. orssáeoii tlés WtiÁ január 9-én, íiétfAn. §^5 tikát definiálni. De ezt oly heeticus módon, (Élénk derültség a baloldalon) oly szűkkeblűén tette, hogy felfogásom szerint e meghatározás egy bizonyos szabatosításra, megvilágosításra és — mondhatnám — kiterjesztésre szorul. (Halljuk 1 Halljuk!) A t. ministerelnök urnak azt méltóztatott mondani, hogy ő a nemzeti politika egyik sarkalatos tételének azt tekinti, hogy a nemzet és a fejedelem közt teljes egyetértésnek kell lenni. Ez kétségtelen; a kérdés csak az, hogy minő alapon történik ez? Én azt hiszem, hogy ez csakis a teljes viszonosság és a teljes kölcsönösség alapján történhetik. (Helyeslés a baloldalon.) Különösen %y> hogy a dynastia egy nemzeti dynastiának hivatását átértse, a nemzet összes törekvéseit önmagában egyesítse és ezeket végrehajtsa. Ha ezen az áron megtörténik az egyetértés, jó, de ha nem: akkor mi jogaink és igazaink érvényesítéséről le nem mondhatunk (Helyeslés hal felől) és arra nézve, hogy jogainkat és igazainkat érvényesítsük, azon kell igyekeznünk, hogy azok el ne homályosíttassanak. És épen az képezi a helyzet nehézségét, hogy jogaink és intézményeink sok tekintetben el vannak homályosítva. El vannak homályosítva a koronának hatáskörét illetőleg, a nemzeti dynastia hivatását illetőleg; el vannak homályosítva a korona felségjogainak gyakorlatát illetőleg a közösügyeknek egész területén, a hol a legkényesebb és a legféltettebb közjogi problémáink nyomúhvik előtérbe. Ismét ott vagyunk, azon — mondhatnám — végzetes korszakában nemzeti történetünknek, midőn a törvénynek intentioja és szelleme közt és a tényleges intézkedések közt nincsen összhang; midőn jogaink tartalmát és intézményeink természetét illetőleg más felfogás van a koronánál, más felfogás van Ausztriában és más felfogás van nálunk és hogy a végzetes analógiák szaporodjanak, ismét oda jutottunk, hogy ha a nemzet a kétértelműségeket meg akarja szüntetni, ezeket a törekvéseket úgy akarják jellemezni, mintha Magyarország forradalmi tendentiákkal volna eltelve. (Úgy van/ a bal- és szélső baloldalon.) Azt mondtam, t. ház, hogy nézetkülönbség van jogaink tartalmát és intézményeink természetét illetőleg nálunk és Ausztriáhan. Ha pl. arról van szó, hogy mi annak a kapcsolatnak a természete, a mely kapcsolat közöttünk és Ausztria között van, mi azt mondjuk, hogy az personalunio, ők azt mondják, hogy az reálunk). Ha a fejedelmi jogok gyakorlatáról van szó, mi azt mondjuk, hogy a magyar koronának jogai intacte fennállnak, ők ezt úgy veszik, mintha egy közös főhatalom alakúit volna, mint hogyha a magyar korona alá volna rendéivé az osztrák császári koronának. Már pedig nem EÉFVH. NAPLÓ. 1892—97.VIL KÖTET. szenved kétséget az, hogy ha törvényeinket megnézzük, azok kétségtelenül és határozottan a a magyar felfogás mellett szólnak. Nem lehet arra nézve kétség, hogy közöttünk personal-unio van. Hiszen az egész összeköttetés a dynastia közösségén nyugszik. Ez annak kiindulási pontja és végpontja. Sok tekintetben egyezik az örökösödési rend, de egy bizonyos pontban nem egyezik, a mennyiben a Habsburg-háznak leszármazási, vagyis az uralkodási képesítettségnek sorrendje hamarább kimerül Magyarországon, mint Ausztriában, a minek következtében Magyarországon a királyválasztás joga feléled. De nincs real-unio az összeköttetés tartalma tekintetében sem. Mert hiszen nincsen közös terűlet, ninesen közös állampolgárság. Teljesen intacte állanak fenn a magyar koronának souverain királyi jogai. A magyar király jogilag egészen külön souverain az osztrák császártól, más alapon országol, más törvénynek köszöni létezését és uralkodása más uralkodási cselekvényben nyilatkozik. Még a közös hadsereg felelt is a legfőbb hadári jogot mint magyar király gyakorolja. Jogviszonyba a magyar hadsereg mint a közös hadsereg kiegészítő része a magyar királylyal lép; alattvalói hűséggel és kötelességének teljesítésével neki tartozik és ha ez nem így lenne, végzetes eonsequentiák származnának belőle s alkotmányunk legfőbb biztosítéka romba dőlne. Csak egy példát leszek bátor felhozni. (Halljuk! Halljuk!) Mindenki tudja azt, hogy általános felfogás szerint az állandó hadsereg intézményében nagy veszély létezik az alkotmányunkra nézve. Azért tartja fenn a törvényhozás mindenütt és nálunk is jogait a hadsereg felett, de sok helyütt ezt a garantiát nem tartják elégségesnek és ezért szó volt róla nálunk is, hogy a hadsereg tegye le az esküt az alkotmányra. De midőn ez szóba keríílt, azt mondták, hogy erre nincs szükség, hiszen a magyar király esküt tesz az alkotmányra s az ő esküjében benne van a, hadsereg esküje. De, t. ház, az osztrák császár nem tesz esküt a magyar alkotmányra s ha úgy veszszitk, hogy az osztrák c ászár is jogokat gyakorol a magyar hadsereg felett, akkor ez a legfőbb biztosíték, egyszerűen a levegőben van. Jogi szempontból van ennek a distinctionak értelme, megengedem, de gyakorlati szempontból kevés. Es hogy ez milyen nagy fontossággal bir, elég utalnom arra. a körülményre, hogy az 1886-iki országgyűlésen mily nagy súlyt fektettek arra, hogy Ferdinánd, mint magyar király az »ötödik« nevet hordja és ne az »elsőt« épen azért, mert ebben nyilatkozott meg a magyar koronának és a magyar államiságnak önállósága. Nem szenved tehát kétséget, hogy ha megás