Képviselőházi napló, 1892. VII. kötet • 1892. deczember 6–1893. január 19.

Ülésnapok - 1892-129

mi 18$. orsiiffos ftlés lSWt- január 8-én, Mtftti. ő maga sincs tisztában azzal, hogy mikép fogja azt elérni, vagy ha maga tisztába volna, azt előttünk mindenesetre leplezgetni s rejtegetni Igyekszik. A ministerelnök úr ú<ry áll előttem, miit egy önérzettó'] duzzadó nagy politikai rébusz és ép úgy áll előttem ma, mint állott akkor, mikor nagy öröm és lelkesedés között elfoglalta Magyarország kormányelnöki székét. Mert valóban öröm és lelkesedés kisérték a ministerelnök urat sok oldalról. A közönség a democratia diadalát, a szabadelvű párt a végfelbomlástól való megmentőjét üdvözölte benne és szívesen fogadta őt az ellenzék is, mert a munkában megizmosodott tetterős férfiútól méltán mást várhatott, mint a mire önmagukat lejárt elődei képesek voltak. És e bizalom tüntetőleg, mondhatom, czéltudatosan, a tüntetés czéltudatos szándékosságával nyilvánult, mintegy jelezve az örömet a bukott rendszer nyűgétől való szabadulás felett és ráhárítva a ministerelnök úrra a kötelezettséget, hogy e nagy bizalomnak megfelelni s ahhoz méltónak maradni legfőbb törekvése Tegyen. (Igaz! Úgy van! balfelől) De voltak sötétebben látók is, voltak olyanok, a kik bár a ministerelnök úrnak, mint pénzügyministernek elért nagy sikereit és egyéni jeles tulajdonságait elismerték ugyan, de nem bíztak abban, hogy benne Magyarország egy széles látkörtí politikust és nagyszabású államférfiút nyert volna, a ki hívatva legyen megvalósítani e reformokat és megnyerni nemcsak a saját pártját, hanem a nemzetet is. Elhangzott a nagy programra és midőn az ellenzéki padokról történt felszólalásokban határozottan kidomborodott azon czélzat, hogy a politikai helyzet tisztán megvilágíttassék, midőn a ministerelnök úr úgy ez iránt, mint a programmjában kimutatott hézagok és a valósítani szándékolt reformok sorrendje és mikéntje iránt ismételten nyilatkozatra lett felhíva, miből állott mindenkor a válasz? Lendületes szavalásából a nagyhangzású phrasisoknak, a melyekbe ugyan belemagyarázható minden, de melyek positiv kötelezettséget vajmi keveset tártai máznak. (Igás! Úgy von! bal felől) És midőn e párt részéről t. vezérem, gr. Apponyi Albert egész határozottan megjelölte azon feltételeket, a melyek épen nem teljesítethetetlenek, de a közérdek szempontjából igenis okvetlenül szükségesek s melyek mellett mi a kormányprogramul egyikmásik reformját támogatni hajlandók vagyunk, midőn úgy politikai álláspontunkat, mint e feltételek szükségszerűségét a tárgyilagos argumentumok egész bástyájával övezte körűi, a ministerelnök úr részéről azt, hogy e bástyákat az érvek erejével ledönteni igyekezett volna, soha nem tapasztaltuk, hanem egész törekvése csupán arra irányúit, hogy elhitesse, vagy legalább a* saját pártjával elhitetni törekedett, hogy e bástyák gyöngék. Es midőu azt látjuk, hogy a ministerelnök úr az érvek fegyverzetében a nyílt sisakkal való harezot gondosan kerüli, látjuk azt is, hogy miként igyekezett köztudomásúi kézzelfogható valóságokat letagadni. {Igás! Úgy van! a baloldalon. Halljuk! Halljuk!) A pártja ellen intézett támadásokkal szemben azt mondotta, hogy azon pártelvi alapon létesült, hogy ott klikkek nem érvényesültek s hogy programmja saját eszményi szülöttje. Nem akarok e sokat meghányt, dolgokkal részletesen foglalkozni, nem egyszerűen azért, mert a közelmúlt történetét megmásítani, a köztudomású tényeket egyszerűen letagadni senkinek sem lehet, (Igás! Úgy van! bal felöl.) ennek megkísérlése onnan a ministerelnöki székből lehet a Tisza-korszak traditioiból átvett ügyes párt-taetika, de nem alkalmas sem azon hely nymbusának emelésére, sem arra, hogy a ministerelnök úrnak előlegezett nagy bizalom megerősödjék és izmosodjék, (Igaz! Úgy van! a baloldalon.) valamint nem alkalmasak arra a t. ministerelnök úrnak a szónoki hatás emelése kedvéért tett olyan kitérései sem, mint a midőn legutóbbi beszédében itt a magyar államférfiak önzetlenségét vetette fel. Eltekintve attól, hogy tudjuk, hogy voltak és lesznek is mindig a magyar nemzetnek teljes odaadással és önzetlenséggel szolgáló nagy férfiai, ezt így odavetni, épen a közelmúltra való hivatkozással, nemcsak hogy nem tapintatom, hanem talán nem is igazságos. De ez, kapcsolatosan a t. ministerelnök úr felszólalásának többi tartalmával, azzal, hogy úgy ezen felszólalások, mint a kormányprogramul, meglehetős Szabatossággal megjelölik a jövő működésének irányát, a mennyiben ez a nemzet anyagi haladására irányúi, de már ott, a hol az erkölcsi és speciálisan a nemzeti irányban való haladásról kellene nyilatkozni, a legaggasztóbb hézagokat hagyják fenn és az államférfiúi felfogásnak elszomorítón laza voltáról tesznek tanúbizonyságot, méltán alkalmasak felkelteni azon hiedelmet, hogy a ministerelnök úrban a számító pénzember nagyon is túlsúlyban van az éleslátású politikus felett. (Igaz! Úgy van! bal felől.) És ez nem volt olyan nagy baj, míg a t. ministerelnök úr tisztán szakminister volt, de igenis nagy baj most, midőn az összes politika vezetését vállalta magára és átvette oly időben, midőn ezen nemzeti követelmények épen az eddigi kormányok mulasztásai (Igaz! Úgy van! bal felől.) és az ebből következett sérelmes állapotok folytán kiáltó erővel nyomulnak előtérbe (Igaz! Úgy van! bal felől.) és azoknak megvalósítását nemcsak az egész ellenzék és a t. túloldalnak is számos tagja, de mondhatom az