Képviselőházi napló, 1892. VII. kötet • 1892. deczember 6–1893. január 19.

Ülésnapok - 1892-124

1|8 124. országos ülés 1898. detzember 16-én, pénteken. magas piedestálról, melyre egy ezeréves isteni intézmény helyezte, le akarják lökni a közönséges árúczikkek és mindennapi portékák sorába (Zajos mozgás és derültség a jobboldalon.) és a barbár századokban csörgő rablánczokat akarják adni a hölgyeknek ékszerül, (Zajos derültség.) Ez egyesek szenvedélyére lehet kényelmes és kedvező, de a társadalom összességére, jövőjére nézve legveszedelmesebb és íegvészthozóbb. És ne is csodálkozzanak, ha az a jelentékeny társadalmi tényező, melyet a nők képviselnek, nem fogja ezt eltűrni és magában is elégséges lesz arra, hogy az önök gonosz terveinek »eddig és ne tovább«-ot kiáltson. Azt is mondta a t. belügyminister úr, hogy legfeljebb vallási türelmetlenségből lehet itt hitelvekre hivatkozni, de erkölcsökre nem, mert az erkölcsök, a felebaráti szeretet a türelmességet követelik és nem a háborút. Ebben a kijelentésben mennél kevesebb van az igazságból és türelmességből, annál több az individualismusból és türelmetlenségből. Ezen szavaim megérthetése czéljából leszek bátor egy némely dolgot előrebocsátani. Az emberek egyénileg egymás iránt lehetnek igen türelmesek, de az egymással homlokegyenest álló elvek nem, mert azok közül egyiknek érvényesülése kizárja a másikra nézve ugyanazon időben annak lehetőségét. A legtürelmetlenebb az arithmetika, melynek általánosan tudott szabályai szerint a kétszer-kettő-négy általános szabályai nem tűrik, nem engedik meg, hogy a kétszer kettőt 5-nek neveztessék. Ezek előrebocsátása után nagyon kevés türelmet és szeretetet látok az igen t. belügyminister úr beszédében személyem iránt, a ki azt mondja, hogy csak vallási türelmetlenségből lehet hitelvekre hivatkozni, holott meggyőződésem szerint első sorban és főképen vallási buzgóságból lehet, sőt kell is htelvekre híivatkozni akkor, midőn annak szükségét látjuk. Arra a megjegyzésre, hogy a felebaráti szeretet mit kíván, van Szerencsém válaszolni, hogy a felebaráti szeretet az igazság kölcsönös megbecsülése és szeretete. Mert erre nézve áll az a szabály: Amicus Plató, Amicus Aristoteles imo amícus etiam et dilectissimus Hieronymi sed magis et maximé amica est veritas. Et nunc venio ad fortissimum et dilectissimum virum Apponyi. T. képviselőtársam 1892. november 25-én nagyszabású beszédében valóságos veszedelmes bííbájjal szált síkra a polgári házasság intézménye mellett és kijelentette, hogy őt ezen reformok szükségességéről a közmorált is bántó jelenségek észlelése fokonkint és lassan győzte meg. Hát kérem szeretettel, én a közmorál barátait üovözlöm és mindig szívesen látom. Gr. Károlyi Gábor: A közmorál nevében szeretném a papokat megházasítani! (Zajos derültség.) Vajay István: De a logieatlanság gúnyja nagyobb nem lehet annál, mint mikor valaki a közmorál egyik alaptételét képes megsemmisíteni és elvetni csak azért, hogy a közmorált bántó jelenség sanaltassék. Már pedig ha kétségtelenül áll, hogy nem szabad rosszat tenni, azaz hitelvet sérteni azért, hogy jó jöjjön ki, vagyis a czél nem szentesíti az eszközöket, vagyis miként ezen elvet épen gr. Apponyi képviselő úr úgy fejezte ki — gondolom a múlt ülésszak elején a felirati vitában — hogy >bonum ex integra causa, malum ex quolibet defecta«, akkor szabad talán kérdeznem, hogy mely erkölcsi, alapon helyezi ő nem is egymás mellé, hanem szükségképen egymással szembe a házasságot mint szentségi jelleggel bíró, fel bonthatatlan isteni frigyet és mint közönséges felbontható, polgári szerződést? Mert elvégre nagyon plausibilisnek látszhatik, de csupán látszhatik a vallás érdekében az az állítás, hogy most az emberek azért, hogy házastársat cseréljenek, vallást csereberélnek, míg az új reform, szerint nem szükséges vallást cserélni, hogy házastársat cserélhessenek. Azonban ezen szép lepelbe burkolt dolog nem egyéb egy kézzelfogható sophismánál. Mert azt talán gróf Apponyi képviselő úr sem fogja állítani, hogy az a fél, ki a polgári házassági eodex által nyújtandó kedvezménynyel élvén, e divortium segítségével yallásváltoztatás nélkül köt új házasságot házastársának még életében, egyik hitelvének lábbal tiprása után még mindig hívőnek és nem ipso facto apostátának tekintendő"? Vagyis névleg ugyan hívőnek marad, de lényegileg nem. Avagy, mint a triviális közmondás kifejezi: a kutya egy marad, csak a nyakravalója változik; vagyis a dolog úgy áll, hogy az új tervezet a konkolyt benne akarja hagyni a búzában, míg ellenben a mostani alapon a hitek alkudozást nem ismerő rostája kitrieurözi a konkolyt a búzából. Vájjon a közmorál alapjában javulni fog-e, ha nem a névleges, hanem a tényleges apostaták száma fog emelkedni ? Vájjon a házassági kötelék lazasága erősödni fog-e az elválás törvényesítése által s egy laza jogrenden alapuló házassági rendszernek a létesítésével? Mert ha a t. képviselő úr elválás nélkül képzeli a polgári házasságot, akkor biztosíthatom, hogy nagyon gyenge szellőre reducalódik azon erős taps és éljen-vihar, a melynek a napokban itt tanúi voltunk; míg ellenben szívesen constatálom, hogy a házon kívül az iránta való ingerült hangulat rohamosan javulni fog. (Derültség a baloldalon.) Azonban, ha jól sejtem a t. képviselő úr