Képviselőházi napló, 1892. VI. kötet • 1892. szeptember 26–deczember 5.

Ülésnapok - 1892-111

282 111. országos í'tlés 189.Í. uovember 28-án, hétfőn. vármegyék főispánjai s gyakran egyéb köztisztviselők is mindennapi hivatalos érintkezésben állanak. (Igaz! Igaz! a szélsőbalon.) A mi bizottságunkkal természetesen nem állanak. S ez a központi pártbizottság a választási érdekre való tekintettel jutalmakat, kitüntetéseket, hivatali előmozdítást, pénzbeli segélyt, vagy hivatali mellőzést eszközöl ki gyakran a kormánynál, de gyakran a koronánál is. (Igvs! Úgy van! a szélső baloldalon.) Már pedig, hogy egy ilyen pártbizottságnak szolgálatára álljon a koronától kezdve az államnak összes felső és alsó szervezete, ez csakugyan meg nem engedhető. Ez is a választások szabadságának és tisztaságának kérdése. És mi kimondottuk, hogy minden egyetemes választásnál tetemes pénzösszegek adatnak a jelöltek, a kortesek és — a mi igen szomorú dolog — a főispánok rendelkezéséire (Úgy van! a szélsőbalon.) és pedig egyetlenegy párt, a kormánypárt érdekében. S végre mi kimondtuk, mint a választások tisztaságának, szabadságának és visszaéléstől való mentességének tökéletes ellentétét, hogy a kormánypárt részére hivatalos kijelölési rendszer van állandósítva s a kerületek nagy részének jelöltjei a központi bizottságban s a kormány által személteinek ki a nélkül, hogy az illető kerületek ez iránt előzőleg maguk határoztak volna. íme mindezekre a kérdésekre az a curiai bíráskodás ki nem terjed. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) De nem terjed ki arra sem, a mi a választások tisztaságának és szabadságának a gyakorlati életben mégis legnagyobb biztosítéka.: a választási jog kiterjesztésére. (Úgy van! a szélsőbalon.) Már pedig mi a műveltség azon magas fokánál fogva s a szabadság azon meleg érzeténél fogva, mely a mi társa^ dalmunkat jellemzi, ma már a választói jog kiterjesztését múlhatatlanul szükségesnek tekintjük. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) És a midőn gr. Apponyi t. képviselőtársam a krízisek történetét, vagy a már évek óta állandó crisisnek történetét a véderő vitánál kezdette, meg kell jegyeznem, hogy az én prognosisom szerint a krízis nem ott kezdődött, hanem kezdődött az Í887 ik választásoknál és főleg a kaposvári választásnál, a melynél az egyik pártnak világos többsége volt és mégis a közokiratok hamisításával a másik pártnak jelültje kiáltatott ki képviselőnek és a mikor a törvényes jogok gyakorlata után igazságukban megsértett választók többsége folyamodott a megyéhez, a kormányhoz, a képviselőházhoz és a bírósághoz és mindenünnen rideg visszautasításra talált és a gyalázatosan megsértett igazságnak elégtételt szerezni lehetetlen volt:(Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) akkor összebeszéltünk, hogy azon cabinetnek, mely ezen merényletet 'tette, tovább zavartalanul fennállani nem lehet, nem szabad. Annak a mélységes szenvedélynek, mely a véderő vita alatt a pártok közt fejlődött, első forrásául az 1887-iki választási visszaélések, különösen a kaposvári választások szolgáltak. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Ha tehát a t. cabinet programrajának tartalmáról, elveinek szilárdságáról és az ő kijelenté seihez való ragaszkodásának szilárdságáról egyáltalában meg akar minket győzni, akkor keresse a bajok általános egyik főforrását a választási visszaéléseknél és biztosítsa a választások tisztaságát és visszaélésektől való mentességét. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Mindaddig, míg erről nem lesz első sorban a szó — és ebben megint fegyverbarátság lesz köztem és a nemzeti párt t. vezére £özt — mindaddig, míg e cabinet komoly jelét nem adja, hogy ezen segíteni akar, a mi bizalmunk irányában nem lesz teljes még oly elvek tekintetében sem. melyeket különben helyeselünk. (Úgy van! a szélső baloldalon.) A t. ministerelnök ár e hó huszonharmadikán Helfy Ignácz t. barátomnak válaszolva többek közt szóról szóra ezt mondta: (Halljuk! Halljuk! Olvassa.) »Eu nem engedhetem meg, hogy Magyarország parlamentjében a nemzet jövőjéhez oly kétely fűzessék, hogy hátha nem lesz mindig nemzeti kormány és« — úgymond — »legkevésbbé vártam volna ezt arról az oldalról* — tudniillik mi tőlünk — »mely egész politikáját a nemzet jövőjébe vetett bizalmába helyezi. Ez, t. ház, nem nemzeti politika, hanem abdicatio politikája.* Ezt mondotta a ministerelnök úr és én tisztelettel kérdem: mi vagyunk-e azok, a kik abdicalnak ? Mi vagyunk-e azok, a kik az önálló vámterületről és az önálló nemzeti bankról lemondottunk? Mi vagyunk-e azok, kik a nemzeti hadseregről lemondottunk és a kik az ország függetlenségének több intézményéről lemondottunk és a kik nemzeti aspiratioink teljesítését elejtik vagy azokról lemondunk ? (lgtz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Hát van abban igazság, ha a t. ministerelnök úr a mi politikánkat az abdicatio politikájának jellemzi? Nézzünk csak szemébe egy kissé ezen abdicatio politikájának. Azt mondja a t. ministerelnök úr, hogy ő például az önálló nemzeti bank felállítására és az önálló vámterület létesítésére a nemzet jogát teljesen elismeri s mikor annak érvényesítését majd czélszerűnek vagy szükségesnek látja, követelni fogja. A ministerelnök úr hivatkozott Deák Ferencznek nem tudom melyik beszédére. (Halljuk! Halljuk!) Deák Ferenez megmondotta 1866-ban vagy 1867-ben az akkori Majláth-Sennyey kormánynak, hogy mit ér az