Képviselőházi napló, 1892. VI. kötet • 1892. szeptember 26–deczember 5.

Ülésnapok - 1892-107

107. orsíágos ülés 1892. november 28-án, szerdán. jg5 sítani azon programmban, a melyet formuláztunk és a melynek igazi erkölcsi tartalmához ragaszkodunk is. Egyik sem történt. Ált alános némaság volt a kormány részéről és így fenforgott két dolognak a lehetősége. (Halljuk! Halljuk!) Az egyik az a taktika, hogy az ellenzék várakozzék, mert talán megvalósulhat az a remény, a melynek a kormányprogramul előterjesztése alkalmával Ápponyi Albert t. képviselőtársam kifejezést adott; a másik pedig az, hogy a t. túloldal is bízhatik abban, hogy itt semmi sem változott, marad minden a régiben, szent a békesség és nincs ok a háborgásra. Hát mi vártunk, t. ház, egy egész álló esztendeig, mégpedig súlyos tétlenségben, súlyos dologtalanságban és heverésben, mert leszámítva az esztendőnek azon munkásságát, a melyet a költségvetési törvény megalkotására fordítottunk, nem volt oly »szent heverd el« napja Magyarország parlamentjének és törvényhozási működésének, mint a minőt az az év kitöltött. (Igaz! Ügy van! hal felöl.) De elérkezett a reformok benyújtásának megígért ideje, bár egy kissé ez is halasztást szenvedett és benyujtatott a közigazgatási reformra vonatkozó törvényjavaslat, a melynek phasisaiban már tisztán láthatott a t. képviselőház. (Halljuk! Halljuk!) És ez a tisztánlátás miben állt? Abban, hogy a volt ministerelnök úr elvesztette a csatát, ha arra számított, hogy Magyarország közéletében egy új politikai szellem fog megvalósulni. 0 rabjává lett annak a hatalmi túlsúlynak, a mely a t. túloldal politikai életében a dolgokat ma is kezeli és ezen rabságának úgy a javaslat bizottsági tárgyalásának, mint a ház tárgyalásának phasisainis kézzelfogható jelenségei mutatkoztak. Mindenki emlékezik reá, hogy midőn a közigazgatási reform a bizottságban tárgyaltatott, annak az irányzatnak és áramlatnak, a melyet a féltékenység rögeszméje szült, a tendentiája oda irányúi, hogy azon javaslat valahogyan a mi támogatásunkkal ne menjen keresztül, (Úgy van! Úgy van! hal felöl.) sőt ellenkezőleg bizonyos reactionarius indítványok segélyével, a melyeket Tisza István t. képviselőtársam tett, (Igaz! Ügy van! bal felöl.) olyan legyen, hogy az az azt támogató egyik ellenzék részéről el ne fogadtathassák, (Élénk helyeslés bal felöl.) — még pedig az ellenzék azon árnyalata részérő], a melynek egyik politikai hitvallását épen a közigazgatási reformnak a maga tisztaságában való megvalósítása képezi. (Úgy van! bal felöl.) Csak egy mozzanatra: a fegyelmi kérdésre hivatkozom, (Halljuk! Halljuk!) mert én oly reactionarius felfogást, a mely ebben a cardinalis kérdésben kifejezésre jutott, nem is képzeltem, sőt rögtön hozzáteszem, hogy ha a közigazgatási reform akként fog megvalósíttatni, KÉPVH. NAPLÓ. 1892 — 97. VI. KÖTET. hogy az szemben azon hatalmi súlylyal, melyet ezen javaslat a központi hatalom részére involvál, a megfelelő ellensúlyozásban nem fog részesülni : akkor ez országban létre fog jönni egy oly szerencsétlen alkotás, a melynél nagyobb átkot legalább én nem ismerek. (Helyeslés bal felöl.) De megfordítom e hitemet és meggyőződésemet is és állítom, hogy abban az esetben, ha a politikai jogoknak és a politikai szabadságnak és általában mindennek, a mi egy országban a szabad akarat és a közfelfogás őszinte érvényre való juttatásának biztosítékait képezi, meg fog valósíttatni : akkor hitem szerint egy oly alkotás fog létrejönni, a mely az ország igazi hatalmát minden irányban, a melyekre most kiterjeszkedni nem akarok, biztosítani lesz hivatva. (Élénk helyeslés és tetszés bál felöl.) Visszatérek beszédem elhagyott fonalára; tudniillik arra, hogy egy oldalról azt a törekvést láttuk, hogy a reformjavaslat lehetőleg oly irányba tereitessék, hogy az az administatio tisztaságának, igazságának és a közszabadságnak barátai által elfogadható ne legyen. (Úgy van! bal felöl.) Más oldalról meg azt a magatartást tapasztaltuk, a melyet a t. igazságügyminister úr e törvényjavaslat tárgyalása alatt folytatott, tanúsított s a mely azt mutatta, hogy azon képviselőtársainknak, a kik e javaslatot loyalisan elvi szempontokból ellenzik s arra törekszenek, hogy az administratio refomjából semmise legyen, törekvései alá magyarán szólva lovat adott, (Helyeslés bal felöl.) a mi tehát felbátorította őket arra, hogy loyalis törekvéseiket, a melyeket meggyőződésből követnek és ezeket tisztelni kell, meg is valósíthassák. (Úgy van! a baloldalon.) Nem volt olyan vak ebben az országban — hiába rejtegetette settenkedéseit egyik-másik irányzat és áramlat — nem volt olyan vak és és agylágyulásban szenvedő ember, a ki ezen politikai reformokkal szemben fenforgó és fölmerülő irányzatoknak természetét és tendentiáját ne látta volna. (Úgy van! bal felől.) De menjük «tovább. (Halljuk! Halljuk!) Előállott az a kényes kérdés, a mely mondhatnám egész politikai helyzetünket manapság uralja és a melynek a napirendről való letűnése érdekében én a magam részéről minden támogatásomat és őszinte odaadásomat fölajánlom : előállott az elkeresztelési kérdés. Két phasisa volt ennek a kérdésnek itt a törvényhozásban. (Halljuk! Halljuk!) Egyik gondolom 1891-ben, a másik a folyó év tavaszán. Ebben a kérdésben a t. túloldal — azt hiszem — nem elég szerenesésen és nem elég éles előrelátással merev álláspontokra helyezkedett és kimondta először intransigenter, mert kijelentését semmiféle feltételhez nem kötött, hogy az 1868-iki törvényt módosítani nem akarja és nem fogja, 24