Képviselőházi napló, 1892. VI. kötet • 1892. szeptember 26–deczember 5.

Ülésnapok - 1892-100

100. orsságos ülés 1892. október 21-én, pénteken. 105 sem szász nem szeret róla beszélni és saját maga is megtagadja tőle az apaságot. (Úgy van! bal felől.) A t. ministerelnök úr valóban praedestinálva van arra, hogy mint a balkezíí ember, mindent félszegen csináljon, vagy mint a kancsal cséplő ne oda üssön, a hova néz. (Derültség bal felöl.) Oly annyira lélektani determinismus is, hogy ha a végzet még sokáig megtartja azon a helyen, a melyen most van, történetének további folytatása is épen az lesz, a mi a kezdete volt. Úgy van! a bal- és szélsőbalon.) A most szőnyegen levő kérdésben is: én elismerem, hogy helyes és szükséges czélt akart elérni; egy olyan tényt, a melyet már régen kötelessége lett volna ugyan másoknak irántunk teljesíteni, de ha a viszonyok mostohasága arra kényszerít, hogy még törvényes igazainkatis csak áldozatok árán nyerhessük meg, hát akkor ez a czél valami áldozatot is megérdemel. De az az ár, a mit érte felajánlott, olyan, hogy megrettenti és megborzasztja az embert. (Úgy van! a baloldalon.) Ilyen áldozatot sem a fejedelemnek, sem a kormánynak nem lehet egy nemzettel végrehajtatni, a nélkül, hogy meg ne rendítse a nemzetben az önbecsérzeter, mely lígy a honnak, mint a trónusnak oszlopa. (Tetszés a bal- és szélső baloldalon.) A t. ministerelnök úr és a rendelkezése alatt álló sajtó, valamint mai egyetlen védője is azzal az okoskodással védelmezték czélzatát, hogy midőn megkogzoníztatik a vár ostromlóinak szobra, ugyanakkor a végleges kibékülés érdekében koszorú illeti meg a vár védelmezőinek szobrát is. Ez az okoskodás első hallásra a felületesen gondolkozó előtt logicusnak és méltányosnak látszik, de alapjában téves okoskodás, mely a tényeknek csak egyetlen oldalát és pedig a legfelszínesebb oldalát veszi tekintetbe. A t. ház becses türelmével ezen állításomat röviden meg fogom világítani. (Ilalljuk! Halljuk!) Minden nemzet életében voltak polgárháborúk és pártharczok, de talán sehol sem annyi, mint nálunk, kezdve Gizella királynő mesterkedcseitől a jelenig, úgy, hogy e tárgyú tanulságért nem szükséges más népek kistóiiájához fordulni. Ha egy nemzet fiai két pártra szakadnak azon kérdés felett, hogy miként boldogítsák a hazát és ha e pártok egymás közölt véres háborút viselnek: a harczok lezailása után kölcsönösen megkoszorúzhatják halottjaik sírját és mindkét fél dicsőséges vezéreit elismerhetik a nemzet történeti nagy alakjainak, a mi rendesen meg is szokott történni. A mohácsi vész után a magyar nemzet két pártra szakadt annyira, hogy az országot is ketté szakította. Másfél századon át folyt a polgárháború egy új államrend megalakítása felett, KÉPVH. NAPLÓ 1892 — 97. VI. KÖTET. míg végre az osztrák szövetség p3litikája győzedelmeskedett. Azonban, t. ház, a legyőzött pártnak dicsőséges vezéreit, egy Bethlen Gábort vagy a Rákócziakat vájjon ki vonakodnék ma elismerni a magyar nemzet történelmi nagy alakjainak? Esterházy nádornak és Rákóczi Györgynek szobrai méltán állhatnak egymás mellett a magyar pantheonban, mert ezek bár egymásnak szenvedélyes ellenségei, de a magyar nemzetnek híí fiai voltak, a kik arra törekedtek, hogy a maguk módja szerint boldogítsák ezt a nemzetet ós országot. (Igaz.' Úgy van! a szélső baloldalon.) De vájjon kinek jutna eszébe az, hogy ezen harczoknak egy másik híres alakját, Bástát is elhelyezze a magyar pantheonban? (Igazi Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) Azok nemzeti hősök voltak, bár különböző véleményben, de ez: vitéz katona talán szintén lehetett, de nemzetünknek ellensége, hazánknak feldúlója volt és egy idegen zsoldos volt és ezért a magyar nemzet kegyelete őtet semmi körülmények között meg nem illetheti. (Igaz! Ugyvan! a bal- és szélsőbalon.) Csaknem háromszáz éven át folyt Magyarországon a felekezeti harcz különböző formákban a katholikusok és a protestánsok közt, míg végre a küzdő felek, mint ugyanazon egy hazának fiai, kibékültek. A kibékülés feltétele volt az egyenlőség és a viszonosság megállapítása a felekezetek közt és minél jobban teljesült e feltétel, annál inkább begyógyultak a légi sebek és annál inkább voltak hajlandók a küzdő felek egymás régi történelmi nagy alakjairól elismerően nyilatkozni. Egy Pázmány Pétertől a nagyságot és hazafiságot egy protestáns sem tagadja meg, habár egyházi politikáját ma sem helyesli. Ha protestáns férfiú lesz az, a ki valaha a magyar pantheont fölépíti, Pázmány Péter szobrát bizonyosan nem fogja onnan kihagyni; de vájjon azon harczoknak egy másik alakja, egy Caraffa vagy az eperjesi vértörvényszék bírái számíthatnak-e ez alapon nemzeti elismerésre? (Úgy van! Úgy van! bal felől.) Tudva, van, hogy a felekezetek közt jelenleg némi difí'erentiák merültek fel, a melyek kiegyenlítésre várnak. De ha valaki e kibékü'és feltételéül azt tűzné ki, hogy a protestánsok egy koszorút helyezzenek el az eperjesi vérpad helyére, ezt a föltételt egy protestáns ember sem teljesítené. Arra a vérpadra rá lehet borítani a megbocsátás és feledés fátyolát és ezt rá is telítette minden protestáns ember igaz lélekkel, de a dicsőség koszorúját nem teheti rá senki, sem protestáns, S!m katholicus. És a ki ilyen dolgokat tudna tőlünk kívánni, az maga is részes volna azon hóhérok hímében. (Élénk helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) 14