Képviselőházi napló, 1892. V. kötet • 1892. junius 25–julius 20.

Ülésnapok - 1892-87

210 8f. országos Btés 1892, juífns léén, süerdáa maga a pénzügyminister úr is ágy látja a rendezést, hogy az igénybe vett összeg még nem lesz elegendő. De nem is magáról a pénzszerzés ezen módozatáról akarok beszélni, a mely előttünk áll, hanem arról, hogy én ezen egész valuta rendezésénél látok sarkalatos, fontos intézkedéseket, a melyek tisztán azért történnek, mert az állani, a kormány nem rendelkezik elegendő pénzzel. Itt van első sorban az ezüst-currans kérdése. Erről sem akarok szólni, mert ez az általános elítélésben részesül, hogy e tekintetben csak csatlakozhatom azokhoz, a mik itt előadattak* De, t. ház, az ezüstszerzést illetőleg mégis kell egy megjegyzést tennem, mert a hogy mi azt adíalmazzuk, bizonyos pontig : ellentétben ál! a valutarendezés eonceptiojával. j Miért rendezzük mi a valutát? Azért, mert pénzünk ^el van értéktelenedve. És miképen rendezzük ? Úgy, hogy a papirforintokat bevonjuk s helyette substituálunk ezüstforintokat, melyeknek kevesebb az értéke, de ezzel nem elégszünk meg, hanem veretünk koronákat is, még csekélyebb ezüsttartalommal. Igaz, hogy ez másutt is úgy van, t. ház s ha emlékezetem nem csal, Francziaországban 1864-beu hozták ezt be. De miért? Az ötvenes években megtörtént ugyanis az, hogy a kálifornia és australiai arany miatt egyszerre csak megcsökkent az arany értéke és nőtt az ezüsté. Ennek folytán az ezüstpénz Franciaországból kivándorolt s azért, hogy ezt visszatartsák, elkezdtek verni pénzeket csekélyebb ezüsttartalommal, midőn az ezüst értékét vesztette az aranynyal szemben. Ezt helyes valutapolitikának nevezni csakugyan nem lehet. (Helyes • lés bal felöl.) A másik művelet a fedezet nélküli államjegyeket contemplálja. Úgy tudom, hogy ilyen fedezetlen államjegyek vannak Olaszországban és Németországban is A mi Olaszországot illeti, csak kevés hét előtt jelent meg egy kis míívecske Haupttól, attól az elismert valutapolitikustól s az épen "Wekerle pénzügyminister úrnak van ajánlva. El van mondva benne, hogy Olaszországban a fedezetlen államjegyek és részben más okok miatt az ezüst váltópénz is kiment a forgalomból és milyen nagy disagio keletkezett, Vestigia terrent. Van Németországban is, de az kártékony hatást nem idézett elő. A mi helyzetünk azonban két irányban nagyon különbözik Németország helyzetétől. Először is Német-' országban erre megvan a fedezet, jelesül a 120 milliónyi fedezetlen államjegyeknek megvan a fedezetük a spandaui hadikincsben, mely 120 millió forint aranyat tesz ki. Mikor Németországban ezt a törvényjavaslatot behozták, az indokolásban erre utaltak is; Bamberger a vitában azt mondta, hogy egy állam, a melynek 120 millió forint arany hadikincse van, megengedheti magának azt a luxust, hogy fedezetlen államjegyeket bocsásson ki, habár úgy tudom, ezt az eljárást Németországban általában elítélik. Mi még ilyen helyzetben sem vagyunk és azért nálunk ez az eljárás nem helyes. A második intézkedés, a melylyel a kormány megtakarítást akar elérni, a relationak alacsony volta, jelesen úgy, hogy az egy forintost magát beváltja 84 krajczárért aranyban. Már most a megtakarítás úgy jön létre, hogy ha, csak egy krajczárral is olcsóbb lesz a relatio, ez 312 milliónál kitesz 3,120.000 forintot; úgyannyira, hogy a 312 milliónál az állam ezen relatioval megtakarít 50 milliót. Ez igen helyes dolog, ha ezzel a megtakarítással szemben, ezzel az előnynyel szemben nem állana az a hátrány, melyet az állam polgárai az által szenvednek, hogy a relatio olcsóbban állapíttatik meg. Mert arra az emberre nézve, a kinek egy forint van a zsebében, igen nagy különbség az, hogy 84 krajczár értéke vau-e annak, vagy száz krajczár. (Ugy van! bal felöl.) Ez képezi a kérdésnek nagy fontosságát és ez is az indoka annak, hogy erre a kérdésre részletesen, behatóan kívánok kiterjeszkedni. (Halljuk! Halljuk! a bal- és szélső baloldalon.) Hozzátenni kívánom még azt, t. ház, hogy ezen relatio megállapításának kérdése nem anynyira a valuta-rendezésnek, mint inkább a valutaconversionak folyománya. Mert a mi nagy rendezésünk két nagy transactioból áll. Az egyik a szoros értelemben vett rendezés. Ez alatt az államjegyek beváltását értem. A másik az ezüstről való átmenet az aranyra. Ez képezi a valutaconversio tárgyát. Eddigelé más államokban ezen transactionak mindegyike külön-külön vitetett keresztül. Együttesen, combinative csak mi viszsziik azt keresztül. Felfogásom szerint ezt a két transaetiot nem szabad összezavarni, szét kell azokat választanunk. Már pedig a t. kormány ezt összezavarja annyiban, a mennyiben a relatio kérdését nem a valuta-rendezés, hanem tul íjdonképen a valutaconversio szempontjából tekinti. Mindjárt kifejtem, miben áll a t. kormánynak conceptioja. Miképen indokolja a t. kormány a relatio megállapítását? Azt mondja: én be akarom vonni az államjegyeket, ki akarom fizetni azokat a tartozásokat, a, melyeket tulajdonképen ezüsttel vagyok köteles beváltani, de ha ezüsttel váltom be, akkor az én hitelezőim rövidséget szenvednek, mert hiszen az ezüst nem ér annyit, mint a papir. En tehát adok aranyat. Miután pedig az arany többet ér, én tehát az arany értékét levonom a papirforintból. De én nem akarok megkárosítani senkit, fenn akarom tartani a for-