Képviselőházi napló, 1892. V. kötet • 1892. junius 25–julius 20.
Ülésnapok - 1892-85
88. orsHiigOB Méi l&ei.jttliiis lt-ín, hétfőü* 175 levőleg nincs megoldva. Az előterjesztések tehát bármily becses, de voltakép mégis csak keretet képeznek, melynek tartalma akkor fog előttem állani, ha látni fogom, hogy az ezüsttel mi történik és ha tudni fogjuk, hogy az államjegyekből a forgalomban meghagyatik-e valami vagy nem és ha látni fogjuk, hogy a banktörvény mikép állapíttatott meg. A mi az ezüst kérdését illeti, nem oszthatom azok véleményét, t. h kik nálunk kevésbbé, mint Ausztriában, forgalmunkban oly nagy fontosságot tulajdonítanak az ezüst értékpénznek, sőt megvallom, hogy abban a legnagyobb veszélyt látom. E javaslatot épen azért kifogásolom, hogy mindazon czélok, melyeket a t. előadó úr oly emphasissal hangoztatott, a melynek eltévesztéséből származó bajokat oly élénk színekkel ecsetelte, hogy annak hézagai által komolyan veszélyeztetve vannak. A t. előadó úr azt mondja, hogy nagyobb csapás nem érhetné ezt az országot és ezt a monarchiát, mintha az egyszer megkezdett mű valami komoly akadály által a maga menetében és befejezésében gátoltatnék. Tökéletesen egyetértek vele; én is nagy bajnak és veszélynek tartanám ezt és azért félek azon hézagoktól, a melyekre az előbb voltam bátor utalni. Még azon esetben is, ha mi érmeügyünket önállóan és Ausztriának minden beleszólása nélkül szabályozhatnék, aggályosnak tekinteném az ily fontos kérdések nyitva hagyását. Mennyivel aggályosabbnak kell azt a mi közjogi helyzetünk mellettAusztriával szemben tartanunk. Tudjuk, hogy ott az ezüstre nézve egészen más, a mieinkkel ellentétes nézetek uralkodnak. Továbbá ott pu-lamenti viszonyok vannak, a melyek nagyon aggályosaknak tüntetik fel, hogy mi ily kérdésekre nézve teljesen világos kikötések nélkül szerződjünk a szövetséges állammal. A mi az ezüst kérdését illeti, az én felfogásom az, hogy az ezüstnek igenis szerepet kell jnttntni forgalmunkban s abból annyit kell a közönség kezeibe juttatni, a mennyit az felvenni képes. De ennek nem az értékpénz lesz a tormája, hanem a váltópénz. Mert a váltópénz oly önműködő elvet képvisel, mely az ez iránti szükséglet kielégítését egész biztosan szabályozza. Azon veszélyek, melyeket a t. előadó úr ismételve felhozott, mind nagyon könnyen el lesznek háríthatók akkor, ha az ezüstöt mi váltópénz veretesre nagyobb mértékben fogjuk felhasználni. Nagyon helyesen említette fel a t. pénzügyminister úr, hogy az ezüst váltópénz bizonyos összegben beváltható, de bizonyos összegen felül fizetési erővel netn bir. Adjunk a forgalomnak annyit, a mennyit az felvesz. Bátran tehetjük, mert a mint az telítve van, amúgy is visszatér a váltópénz az állam pénztárába, mintegy intelműi arra, hogy többet ne veressen. De hogy az ezüstérték — mint a hogy az osztrák valuta-bizottság utasíttatni kívánja az ottani képviselőház által a kormányt — a most meglévő mennyiségben a jövőre is állandóan f'emnar adjon, e mellett még kibocsátunk 200 millió korona értékű ezüst váltópénzt, nem tudom, nem fog-e ebből az a veszély származni, melyet a t. előadó úr oly élénk színekkel ecsetelt. (Helyeslés a baloldalon.) Az mondatik, hogy ezüstünket fel kell használni, mert ha eladjuk, nagy veszteséget szenvedünk és hogy a forgalmat nem lehet az ezüst pénztől megfosztani, mert erre neki szüksége van. Igenis a kis forgalomnak szüksége van rá, az kétségtelen, de ezüst váltópénz alakjában ép úgy felhasználhatja, mintha annak a courrans pénzjelleg adatik meg; a mi pedig a költség kérdését illeti, azt hiszem, ez az ellenvetés sem állja meg a helyét, mert ha a monarchiának fejen kinti ezüst szükségletét öt és fél forintban állapítjuk meg, a mint azt szaktekintélyek teszik, akkor a meglevő ezüst készlet legnagyobb mennyisége az ezüst váltópénz által fog absorbeáltatni. Ha pedig megmarad felesleg, ennek veszteségét az ezüst váltópénzek veretése alkalmával ellensúlyozni lehet a finomsági tartalom csökkentésével. De ha lenne is e miatt az államnak vesz tesége, egy oly nagy horderejű reformnál, mint a milyennel szemben állunk, a melynek előnyeit a pénzügyminister úr oly szembeötlőleg kifejtette, az tekintetbe nem jöhet, mert ez által megszűnik összes közgazdaságunk bizonytalansága; megszűnik az, hogy termelésünk ipso facto, egyúttal üzérkedés legyen; lerontjuk azon chinai falakat, a melyek tőlünk távol tartják a külföldi tőke áramlatát, mert az ma csak úgy juthat hozzánk, ha egyúttal a koczkázat a praemiumot is megfizeti, a mi azután a kamatlábat drágítja meg. Ez oly eredmény, a melyért én jelentékenyebb áldozatot készséggel hoznék az ezüst készletben történő veszteség alakjában is. (Helyeslés a baloldalon.) De azt sem lehet mondani, hogy a közönség úgyszólván megraboltatnék, ha kisebb finomsággal kiverendő ezüstből kapná a váltópénzt; mert az ily ezüstpénz épen olyan utalvány lenne aranyra, mint az államjegyek vagy pedig a bankjegyek. Az ezüst fentartását tehát, mint értékpénzt, én a leghatározottabban perhorrescálom és ebben a javaslat veszélyét látom épen úgy, a mint veszélyt látnék abbau, ha az államjegyék jelentékenyebb mennyiségben tartatnának forgalomban. Az államjegyekre szintén nincs a forgalomnak szüksége és annak megtartása esetleg veszélylyel járhat. Nincs szükség reá azért, mert forgalmunkat aranynyal kívánjuk megtelíteni és a mennyiben még a
