Képviselőházi napló, 1892. IV. kötet • 1892. junius 1–junius 24.

Ülésnapok - 1892-66

40 60. országos ülés 1892. j nniusäáii, csütört5k5n. nyelven, nyelvünkön, hogyan fognak tanácskozni ? Annyira nem volt éber a nemzeti szellem és öntudat. (Helyeslés a szélsőbalon.) Ott volt az az idő, midőn Bécsben nem a bilincsek rázása, hanem úgyszólván a rózsaIán czok által fűzetett az osztrák trón zsámolyához a magyar oroszlán; a midőn az udvarnál a testőr-gárda a franczia irodalom alapján reorganisálta és újjáteremtette a magyar irodalmat, úgy, hogy a mikor a nemzeti szellem aludt, a mikor felülről a nemzetben nem ápoltatott a nmzeti érzék és a latin nyelv volt az uralkodó, nem a magyar: akkor az irodalom bajnokai voltak, a kik a magyar szellemet fentartották és diadalra juttatták. (Igás! Úgy van.' a szélső Ml oldalon.) Ugyanilyen fegyvertársunk volt e munkában a színművészet, a mely legnagyobb nyomorúságban és ínségben, idegen nemzetiségek között tengődve és megvettetve semmiféle támogatásban sem részestílt, mégis a leghűségesebb fegyvertársunk maradt és előmozdította azt, hogy a hol nem lehetett közoktatással hatni — mert az akkor még hiányzott is — ott ő a felnőtteket ragadta meg és tette a magyar történeti szellem és génius barátaivá. (Tetszés és helyeslés a szélső baloldalon.) És e szövetség soha sem nyert támogatást a politikától. Éhenhalóban volt mindig s tengődik még ma nap is, különösen vidéki színészeinket értem. De nekünk a magyar politikai statusban szükségünk van arra, hogy a színészet megmaradjon és együtt virágozzék a politikai factorokkal és együtt a hadsereggel és hogy jólétéről gondoskodva legyen. (Élénk helyeslés bal felől.) Nálunk kiválókép szükség van erre, miután nincs módjában az államhatalomnak, hogy feltétlenül, tűzzel-vassal magyarosítson, a mint teszi ezt Németország, a melyet e tekintetben ismét, sajnálom, hogy nem követünk. Áttérve végre művészetünkre, t. ház, ki kell jelentenem, hogy az sem magyar teljes lényegében. Már régebben meg voltak a kezdeményezések, így Trefort közoktatásügyi minister igen sokat tett, hogy alapítványok, stipendiumok által a fiatal művészek a külföldön iskoláztassanak. Természetes, hogy ez által az idegen művészeti irány honosíttatik meg; de ez nem is lehet máskép, mivel minden művészet először idegen forrásokból táplálkozik és csak ha az egyéniség, a nemzeti öntudat kifejlődött, teremt önállót ég eredetit. Képzőművészetünk is egyáltalán a küllőidre volt utalva, de midőn már fejlett művészettel állunk szemben, akkor annak centrumának Budapest metropolisában kellene lennie. Itthon vannak nagyszámú magyar művészeink: Benczúr, a magyar mesteriskola élén, de ott van Zichy Mihály, a kinek megnyeréséről már volt szó és ott van Munkácsy, a kiknek szintén itt kellene lenniök. (Igaz! Úgy van! bal felöl.) Ha ily három colossus működnék honn, már mennyire emelné ez művészetünket, sőt fejlesztené a külfölddel a concurrentiát, hogy ily üzleti szóval éljek. Főuraink és egyáltalán tehetős osztályaink teljes hittel és bizalommal, valamint lelkesedéssel lennének a magyar művészet értéke iránt. És a mint gytílhelye a festészeknek München, Paris és Róma, ép olyanná lehetue s kell lennie Budapestnek, mely fővárosunkat, ha nem teszszük a nagy Kelet-Európa központjává, akkor ismét nem érjük el állami törekvéseink legfőbb czélját. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Annyira nem magyar általában a mi irodalmunk és művészetünk — a mi szellemi gyökerét, táplálkozását, berendezettségét és öntudatát illeti — hogy még nemzeti színházunk is sok tekintetben hiányos, bármily fáradsággal igyekeznek ott előre törni, bármily complicált feladatokat igyekeznek ott megoldani s a mellett, hogy a külföldi irodalmat is bemutatjuk, a magyar eredeti művészetet is^ egyaránt fejlesztik s az intézetet lehetőleg modern színvonalon kívánják tartani. De bár főczélja a színháznak, hogy a magyar eredeti művészetet emelje: azért még nem jutottunk el odáig, hogy a legmonumentalisabb magyar alkotásnak, minő »Bánk bán«, mely az európai irodalomban a legobjectivebb bírálatot is kiállja s műítészeti szempontból a legelső helyre teendő, hogy e reánk politikailag is annyira megbecsülhetetlen, minden ízében drámai becscsel bíró műnek méltó színrehozatalát elérjük, hogy azt ne hiányos díszszel s ne oly eostume-ökkel adjuk, melyek az ötvenes évek divatjára emlékeztetnek. (Úgy van! a szélsőbalon.) Nem akarok a részlettel túlterjeszkedni, de egy valamire való culturáliamban, például a »Francais«-nál, a classicus művek egyes szerepeinek felfogása úgy meg van világítva az utolsó ízig, hogy ha mi ezt a példát követnők, rá lehetne mutatnunk, hogy íme ez: a mi felfogásunk az akkori Magyarországról, midőn a nemzet olyan összeütközésben állott a nemzett dynastiával, mert saját létéről volt szó. Ez a precisio felettébb fontos, sőt nélkülözhetetlen; e nélkül teljes] becsű végeredményt nem fogunk elérni színházunknak De mindezekre idő, fáradság, türelem, áltdozatkészség kell és kell különösen az, hogy a színház a cultusminister atyai, nem pedig a belügyminister mos-