Képviselőházi napló, 1892. III. kötet • 1892. május 3–május 31.
Ülésnapok - 1892-60
60. országos ülés 18f«. májas 25-én, szerdán. 347 mindig egyformák, de az értelem mindig az volt, hogy meggondolatlanul, könnyelműen, a kellő előrelátás nélkül jártam el. Ez, t. ház, nekem személyes kérdésem és méltóztassék megengedni, hogy ezzel egy kissé bővebben foglalkozzam. (Halljuk! Halljuk!) A vitát bevezető beszédemben mondtam azt, hogy nem régen elégtétel szolgáltathatott nekem egy nagyon illetékes tényező által, a ki egész nyíltan elismerte, hogy hivatalos iratok alapján meggyőződött arról, hogy a rendelet kibocsátása körűi jóhiszemüleg járíam el. Az itt felszólalt képviselő urak, a kik engem meggondolatlansággal vádoltak, a maguk részéről szintén elismerik, hogy jóhiszemüleg jártam el. De a kettő között igen nagy a különbség. Az előbbiben benne van az, hogy nem is járhattam el máskép, hogy a tényállás maga arra a meggyőződésre kellett, hogy vezessen, hogy eorrecte, a körülményeknek megfelelőleg intézkedem és hogy ez intézkedések által semmiféle zavarokat előidézni nem fogok. A mit önök mondanak, hogy hisznek az én jóhiszeműségemben, de másrészt constatálják, hogy meggondolatlanul jártam el, az egyenesen ellenem szól. Önhittség nincs bennem egy mákszemnyi sem, t. ház, de önérzet van elég arra, (Élénk helyeslés és tetszés a jobboldalon.) hogy ily iuiputatiot elutasítsak magamtól. Mert nem elnézést, érdemelnék az esetben, ha meggondolatlanul jártam volna el, hanem vád alá helyezést. 1890-ben, midőn az elkeresztelési ügyről itt szólottam, megmondtam, hogy a rendelet kibocsátását mi előzte meg. Ez is ismételten előfordult most a felszólalások folyamán. Mondatott az is, hogy ha engem akkor valaki bátorított a rendelet kibocsátására, hadd oszszák meg velem az illetők az erkölcsi felelősséget. Legyen szabad a t. háznak emlékezetébe juttatnom azt, hogy sohse mondtam én, hogy engem valaki bátorított rendeletem kibocsátására, sőt ellenkezőleg, világosan, határozottan kifejeztem, hogy bátorítani nem bátorított senki, különféle csekélyebb és nagyobb sciupnlusokat igen is kifejezett egyik-másik: de azt mondtam és mondom ma is, mert mást nem is mondhatok: hitelvet nem említett egyikük sem. De nem említettem 1890-ben azt sem, a mire a kijelentés ezéloz, melyet az általam emiitett illetékes tényező nyilvánosan tett: nem említettem azt, hogy a rendelet kibocsátásáig sok helyütt fennállt praxis nekem azt az erős convictiot adhatta, hogy ez eljárás általánosításával teremtem meg a kívánt békét és rendet, nem pedig a háborút. Es miből áll hát az a praxis, miből áll az a bizonyíték, mely kezemben vau? Abból, hogy valahányszor a múltban ily egyes panaszok elkeresztelések miatt felmerültek és az illető minister, elődöm, a törvény értelmében eljárt, t. i. felhívta az illető egyházmegyei hatóságot, hogy az anyakönyvi kivonatot adassa ki az illetékes lelkésznek: azon esetekben, melyekben a végleges eredmény constatálható, tényleg ki is adattak a kivonatok; az egyházmegyei hatóságok elrendelték és az illető anyakönyvvezetők engedelmeskedtek a rendelkezésnek és kiadták a kivonatot. Már most, t. ház, ily praxissal szemben ki az, a ki azt következtethette volna, hogy a rendeletből, mely csak általánosítja és büntető sanctioval látja el azt, a mi már sok helyütt tényleg el volt fogadva; ki az, mondom, a ki azt hihette volna, hogy e rendeletből támad csak a háború, a felekezetek közötti összeütközés? (Élénk helyeslés és tetszés a jobboldalon.) Hogy miért állt be e változás a situatioban, miért nem volt azelőtt akadály és miért van ma, annak taglalása nagyon messze vezetne: de annyi bizonyos, hogy a helyzetnek e változása nem nekem imputálható, mint az sem, a mi ezzel összefüggésben van. (Helyeslés és tetszés jobb felől) Elvégezve ekképen azt, a mi tisztán az én személyemre vonatkozik, áttérek a tárgyi észrevételekre. (Halljuk!) Hallottam és pedig sok oldalról, hogy a részleges polgári anyakönyv életbeléptetése teljesen egyenlő, egyforma, egyenértékű a rendeletnek visszavonásával, vagyis a meghátrálással. Először is van szerencsém az illetők szíves figyelmébe ajánlani azt, hogy már 1890-ben kilátásba helyeztük a polgári anyakönyvek behozatalát. Már akkor megmondtuk és a t. ház határozatba is foglalta, hogy ha a rendelet utján nem lehet a törvénynek végrehajtását zavarok nélkül, nehézségek nélkül biztosítani, akkor a kormány előterjesztést fog tenni a polgári anyakönyvek behozatala iránt. Kern lehet tehát azt mondani, hogy ez meghátrálás, mikor az történik, a mit több mint két évvel ezelőtt jeleztünk. De ha a kérdést más szempontból vizsgáljuk, vájjon a részleges polgári anyakönyvek létesítése által más czélt érünk-e el, mást intentionálunk-e, mást akarunk-e biztosítani, mint a mit a rendelet akar biztosítani? Mi a rendeletnek tulajdonképeni czélja? Semmi egyéb, mint hogy a törvényerejénél fogva közhitelességgel, közokirat jellegével biró anyakönyvek a törvény rendelkezéseinek tényleg meg is feleljenek. Ezt kívánta biztosítani a rendelet, semmi ogyebet és ezt biztosítja a polgári anyakönyvek behozatala is, mert természetes, hogy a polgári közigazgatási közegek csak ágy fogják vezethetni az anyakönyveket, a mint az az állami törvény rendelkezéseinek meg is felel. Tehát ugyanazt a ezélt érjük el; tehát nem vis q zavonása ez a rendeletnek, hanem annak 4A*
