Képviselőházi napló, 1892. II. kötet • 1892. márczius 30–május 2.

Ülésnapok - 1892-25

25. orszigos fllés 1892. márczius 31-én, esütBrtőkBn. Bt abban áll, hogy legfőbb termelési águnk nem fejlődött oly mértékben, mint kívánatos lett volna. Nem tagadom, mezőgazdaságunknak vannak olyan — hogy úgy mondjam — virágai a gyönyörű uradalmak alakjában, melyek egész Nyiigot-Európa szakközegeinek elismerését vívták ki maguknak. De midőn a magyar mezőgazdaságról általában szólok, nem beszélek az uradalmakról, sem csupán a középbirtokosok, hanem főleg a kisbirtokosok kezén levő gazdaságokról. S Iiogy ez milyen, jól jellemzi a nem rég kiadott földmívelési jelentés is, a mely így szól: »A termelési rendszer általánosságban, de különösen a kis gazdáké egészségesnek még távolról sem mondható. A régi telekbirtokos nem intensiv üzemében, nem sokoldalú a termelése, pedig többoldahíság útján jövedelme állandóbbá tétethetnék. A kis gazda nálunk határozottan zsaroló eljárást folytat, takarmányt nem termel, elég számú és fogatú állatot nem tart s így a talajából elvontak visszapótlása nagyon hézagos, a mi által igen veszedelmes lejtőre jut.« Ha, maga a minister így jellemzi mezőgazdaságunkat, mégis csak kell abban valaminek lenni, hogy közgazdasági állapotaink általában nem kielégítők. Az állattenyésztésről ugyancsak e jelentésben az mondatik, hogy a kisbirtokosok körében meglehetősen hátra van. Másként ez nem is lehet. Hiszen tudjuk, hogy a legelők felosztása folytán a legtöbb községnek, kivált az alföldön, nincs arra való tere, a hol az állattenyésztést folytathassa. A gazdasági szakértelem is oly alacsony fokon áll — tisztelet a kivételeknek, de általánosságban beszélek mindig — mely nagyon aggasztónak tünteti fel e részben a helyzetet. A mai kisbirtokosság, a parasztgazdaközönség, épúgy gazdálkodik, a mint apja és nagyapja gazdálkodott. Bizonyos conservativismus észlelhető, a melyhez hozzáférni valóban igen nehéz. Évekkel ezelőtt voltam bátor a pénzügyi bizottságban szóba hozni, hogy miután ezt a közönyt az által, ha oda vándortanítókat küldünk, megtörni nem lehet, kívánatos volna azt az eljárást alkalmazni, a mely NyugotEurópa több államában, különösen Francziaországban szép eredményeket szolgáltatott. Be kellene hozni t. i. a paraszt-mintágazdaságok létesítését, úgy, hogy a nép a közvetlen példa által okulva szerezze meg a mulhatlanúl szükséges magasabb fokú gyakorlati szakismereteket, melyek nélkül az újabbkori fejlődésnek és az állam és társadalom által reájuk rótt öregbedő terheknek megfelelni nem lesznek képesek. (Élénk helyeslés a balés szélsőbalon.) A minister úr ezt az eszmét jelentésébe belevette és abban oda nyilatkozik, hogy az általa valósítandó lesz ; azonban évek teltek el azóta, a mióta ez szóba hozatott és a dolog, sajnos, idáig még a kezdeményezés stádiumába sem jutott el. (Igaz! Úgy van! bal felöl.) Azt hiszem, jogosult a szemrehányás ezen t. kormánynyal és valamennyi elődjével szemben, hogy mezőgazdasági, földmívelési politikája egyáltalában nem volt. (Igaz! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) Hiszen egészen a legutőbbi időig késlekedtek azzal, hogy a mezőrendőrségi törvényt behozzák. (Igaz! Úgy van! bal felöl.) Mostanáig nem tudtak bizonyos gazdasági érdekképviseletben megállapodni. Mindezen kérdések most alkotmányosságunk 25. esztendejében kerültek szőnyegre és most teszszük meg azt, a mit alkotmányos életünk helyreállítása alkalmával tenni kellett volna. (Igaz! Úgy van! a balés szélső baloldalon.) De, t. ház, a mi közgazdaságunk nemcsak egyoldalú, hanem ezen egyoldalúságában szertelenül gyenge is. A mi az egyoldalúságot illeti, 25 esztendő óta folyton hangoztatjuk, hogy helyes arányokat kell behozni nemcsak a földmívelés körében, hanem közgazdaságunk egész szervezetében. És mi az eredmény e részben ? Az igen t. kereskedelmi minister úr a maga utolsó jelentésében, a mely felöleli a tárczája körébe eső összes ügyek és érdekek legújabb fejlődését, felemlíti azt, hogy a gyáripar erősbödése és gyarapodása tekintetében a helyzet kedvező, mert az 1890. év folyamán 25 millió forint értéket ruházott be a magánvállalkozás iparvállalatokba. Ez így első pillanatra nagyon nyomatékos adatnak látszik a mellett, hogy ipari fejlődésünk gyorsabb ütemben halad. Azonban, ha közelebbről tekintjük a dolgokat, én ezen adatnak nagyobb jelentőséget tulajdonítani képes nem vagyok. (Halljuk! Halljuk!) Nem tulajdoníthatok annak nagyobb fontosságot azért, mert ezen 25 millióval szembe kell állítani viszont azon milliókat, melyek a régibb vállalatokban tönkrementek. (Mozgás jobb felől.) Igen, a melyek tönkrementek; azonkívül azt a hanyatlást, azt a visszaesést, melyen a kisipar megy keresztül; végre azt a pusztulást, melyet a régi házi ipar terén a felvidéken és alvidéken mindenütt tapasztalunk. (Igaz! Úgy van! a szélsőbalon.) Azt hiszem, a t. minister úr nem fogja kétségbe vonni, hogy ilyen hanyatlás bizonyos mértékben csakugyan észlelhető. Méltóztassék Szepesmegye azon vidékére menni, hol azelőtt szép bányászat létezett és ma pusztán állanak a gyárak falai. Ez is mutatja a romlást, mely az országban az ipar terén nem egy helyen tapasztalható. Ha már most szembe állítjuk a különböző tételeket,. melyek a veszteséget és nyereséget képviselik, azt hiszem, senki sem fogja kétségbe vonni azt az állítást, hogy minden buzgó és elismerési érdemlő törekvések daczára is haladásunk az ipar terén vajmi lassú,