Képviselőházi napló, 1887. XXVII. kötet • 1891. október 3–1892. január 4.

Ülésnapok - 1887-582

472 582. országos fllés 1891. deezember 21-én, hétfón. senek, hogy minél több akadályt gördíthessen az egyik nemzet a másiknak útjába, hogy folytonos, rendes csereviszony ne jöhessen létre. Ebben áll e szerződések nagy becse, ez okozza azt a nem definiált, de általános megelégedettséget, melyet a részletek daczára is maga a létrejövetel ténye előidézett. Matlekovits t. képviselőtársam tegnapi jeles beszédében igen érdekesen rajzolta a védvámos politika fejlődésének történetét és okait különösen a hatvanas és még inkább a hetvenes évek óta. Nagy figyelemmel és érdeklődéssel hallgattam végig ezt a rajzot, de figyelmeztetnem kell a t. voif államtitkár ural, hogy egy igen fontos pontot kihagyott a rajzból. Annyira fontosnak tartom ezt, hogy az én felfogásom szerint az, hogy a legújabb korban a védvámos politika egész Európára nézve nemcsak feszélyezővé, hanem közgazdaságilag majdnem veszélyessé vált, épen ebből a pontból ered. Ugyanis megfeledkezett a t. képviselő úr megemlékezni a frankfurti békéről és ennek a békekötésnek 11. pontjáról, mely szerint NémeTörszág kötelezte magát arra, hogy Francziaországot esetleg bizonyos iparczikkeknél azon kedvezményekben fogja részesíteni, melyekben — mint legkedvezmémezettebbet — más államot részesít. És mi volt ennek a következménye? Ebben találja eredetét, a Bismarckismus. A gazdasági téren tisztán csak Francziaország iránti gyűlöletből, nehogy esetleg Francziaország élvezhesse a jövedelmet azon kedvezmények folytán, melyeket ő más államoknak engedett volna, Bismarck inkább hajlandó volt saját hazájának lakosait sújtani és hajlandó volt sújtani szövetségeseit. Nem akart egyáltalában a szerződéses politika terére lépni, csak azért, hogy Francziaország esetleg valami hasznot ne meríthessen belőle. És ez a politika most megtöretett. Ebben áll legnagyobb becse, ebben áll legnagyobb értéke ezen szerződéseknek és helyesen mondotta akkor Vilmos császár, hogy ezek a szerződések, ha elfogadtatnak, forduló pontot fognak képezni jelenkorunk történetében. Ha ez az értelme Vilmos császár nyilatkozatának, én a magam részéről csak üdvözölhetem e szavakat és csak egyet kívánhatok hozzá: hogy vajha Francziaország megértené és megszívlelné a német császár eme szavait. Remélem, hogy ez bekövetkezik és ennek már jele gyanánt tekinthető az, hogy — a mint méltóztatnak tudni — Say Leó az utóbbi napokban azzal a támadó reformtarifával szemben, melyet a franczia képviselőház már elfogadott, indítványt tett, hogy hátaim a ztassék fel a franczia kormány arra, hogy egy megállapítandó minimalis tarifát engedhessen mindazoknak az államoknak, melyek esetleg ellenértéket nyújtanak érette. Ha reménység volna, hogy ez az indítvány elfogadtatik, az mindenesetre enyhítené a helyzetet, de hát ez a jövő titka ez idő szerint. A dolog úgy áll — és itt felkérem a t. ház figyel mét, mert az minket igen közelről érdekel — hogy Francziaország elfogadott egy tarifát, melynek vannak egyes pontjai, melyek úgy veszik ki magukat, mintha egyenesen Magyarország ellen volnának irányozva. Egyik igen lényeges kiviteli czikkünk volt Franeziaországba az ürfí, melylyel egyedül az orosz üríí versenyzett, az, mely Odesszából és egyáltalán a Kaukázus vidékéről jött. A mint szakértőktől megtudtam: összehasonlítva a két czikket, az oroszt a magyarral, az orosz üríínek a magyar felett meg van az az előnye, hogy a méretekre nézve ép úgy, mint a súlyra sokkal nagyobb; de a franeziák mégis jobban szerették a magyar birkát, mert sokkal jobb és finomabb az íze és igen jól kiállotta a versenyt. Az új ttrifa szerint., Francziaország, eltekintve attól, hogy olyan óriási prohibitiv vámot vetett erre a czikkre és métermázsájának három franknyi vámját felemelte 32-re, a, mi már magában is oly óriási növesztése a költségeknek, hogy majdnem ez által is lehetetlenné teszi a bevitelt — tett egy másik dolgot, a mely egyenesen a magyar kivitel ellen szól; elrendelte t. i. azt, hogy csak úgy szabad az ürüt bevinni Franeziaországba, mint húst, ha az előbb föl négy elte tik és tüdőstül-veséstül szállíttatik oda. Már pedig, a mint szakértőktől megtudtam, ez merő lehetetlenség, mert a tüdő oly természetű része az ürtínek, a mely semmikép sem állja ki rothadás nélkül az utat Magyarországból Parisig. Nem tudom, lesz-e módjában a t. kereskedelmi minister urnak ebben a tekintetben valamikép hatni Francziaországra és e dolgot vizsgálni, mert nagyon jól méltóztatnak tudni, hogy az úgy gazdaságunkra, mint az illető üzletemberekre, kik ezzel foglalkoznak rendkívül fontos dolog. Örvendeni fogok, ha képes lesz ezen segíteni, de mindenesetre épen azon rokonszenvnél fogva, a melylyel — mint tudom — nemcsak én, hanem egyáltalában Magyarország Francziaország iránt viseltetik, őszinte sajnálatomat kell kifejeznem, hogy ez a nagy nemzet Oroszország iránti hizelkedésében annyira megalázkodik, hogy nem tiad vissza semmiféle lépéstől, a melyről azt gondolja, hogy ezzel Oroszországnak kedveskedik. Említettem az előnyöket, melyeket szerintem ezen szerződések tartalmaznak, vagyis azokat, a melyekre én súlyt helyezek. A NémeTörszággal való szerződésre nézve megjegyzésem az, hogy én a gabonavámok leszállítására vajmi