Képviselőházi napló, 1887. XXVII. kötet • 1891. október 3–1892. január 4.
Ülésnapok - 1887-580
580. országos Illés 1891. decseniher 18-án, pénteken. 431 nyújtott módosítást magáévá tegye. Módosítványom a következő: »A törvényjavaslat 10. §-nak első bekezdése meghagyandó, de második be1 ezdése úgy volna módosítandó: »Az így felvett tankötelesek száma minden év végén öszesíttessék s ez összesítés adataiból származó hozzájárulási díj minden évben az állami költségvetésbe felveendő s a nevezett alap részére kiutalványozandó.« Kérem ezen módosítványouiat elfogadni. (Helyeslés bal felől.) Madarász József jegyző: Madarász Imre! Madarász Imre: T. ház! Azok után, a miket előttem szólott t. képviselőtársaim elmondottak, csak röviden kívánok szólani és indokolni azt, hogy ezen tárgyalás alatt levő törvényjavaslat 10. §-át, mely szerint a népoktatási tanintézetekbe járó tankötelesek után hozzájárulás czímén a szülőktől, vagy az iskolafentartó testületektől évenkint 15 kr. tandíj szedendő, sem azon formában, melyben beterjesztve van, sem azon czélzattal, a melyből így megalkottatott, nem fogadom el. (Helyeslés a szélső haloldalon.) Nem fogadom el nemcsak azon nagy fontosságú indokból, a mely a magyarországi tanítok országos bizottsága, által a képviselőház elébe terjesztett kérelemben felemlítve van, vagyis azon erkölcsi veszteségre való tekintetből, a mely a tankötelesek megadóztatása következtében úgy az iskolát, mint a tanítók tekintélyét érné, de nem fogadom el azért sem, mert nem tartanám helyesnek, sőt bizonyos tekintetben egyenesen szégyenletesnek és károsnak, hogy ha akkor, midőn minden haladni kívánó nemzet a közműveltségnek magas fokára törekszik és ezt a czélt az iskoláztatás könnyítése, sőt sok helyen az ingyen iskolázás behozatala által akarja elérni: akkor a magyar nemzet törvényhozásilag akarja, megakadályozni, megnehezíteni ezen ezélnak elérését az által, hogy időnkint újabb iskolai terheket ró a különben is annyira megterhelt állampolgárokra. (Igaz! Úgy van! a szélsőbalon.) Ez, t. ház, áldatlan volna a hazára, veszélyes volna a magyar nemzeti culturära és dicstelen munka volna magára a kormányra és az őt támogató többségre nézve. És kérdem, vájjon mikor czélozza ezt a kormány ? Akkor, t. ház, midőnurbi et orbi hirdetik, hogy a kormány magyar nemzeti politikát követ. Hát én elismerem, t. ház, hogy lehet magyar nemzeti politika az is, ha eulturalis intézményeinknek fejlődését a haza egyes fiainak vagy épen a társada lomnak nyakába dobjuk. Hanem szerény nézetem szerint a magyar nemzeti politikának alapja a ma» gyar nemzeti iskola. (Igás! Úgy van! bal felöl.) Épen azért én azt a magyar kormányt tartom a nemzeti politika képviselőjének, a mely kormány első sorban a magyar nemzeti iskolára áldoz legtöbbet. És itt ismét azt kérdem, mikor akarja ezen újabb iskolának behozatalát a kormány? Akkor, t. ház, mikor látjuk, hogy hazánkban a nagyobb, népesebb és gazdagabb községek és városok az ingyen iskoláztatás meghonosítására igyekeznek óriási áldozatokkal épen azért, hogy még a legutolsó és legszegényebb embernek is alkalma nyíljék gyermekének neveltetésére és iskoláztatására. Most már, t. ház, azt kérdem, mi hatása lehet a kormány ezen újabb intézkedésének, mi hatása épen azokra, a kik az említettem nemes ezélra ezreket áldoznak'? Nem akarom jellemezni és festeni ezen hatást, de azt igenis állítom, hogy bizonyára nem buzdító, hanem sokkal inkább elkeserítő lesz. (Igaz Úgy van! bal felöl.) Igaz ugyan, hogy az a 15 kr. oly csekélységnek látszik sokak előtt, a mely talán még szóra sem érdemes, de hogy mily nagy teher ez mégis, t. ház, azt csak az tudja, a ki közelebbről és tapasztalásból ismeri az iskoláztatás körülményeit, csaka ki tapasztalta, mint az előttem gíólott Komlóssy Ferencz t. képviselő úr is elmondotta, hogy a szülők az alig pár krajezárba kerülő, legszükségesebb taneszközöket is alig tudják megszerezni. Azoktól ezeket a krajczárokat beszedni nem lehet, a kiknek a legtöbbször az iskolatestület fedezi legkisebb szükségleteit is. De ha ez a 15 krajezár olyan csekélység, mint azt igen sokan hiszik és állítják, akkor ezt a csekélységet és kis terhet miért nem akarja a kormány magára vállalni saját, fiainak, a nemzet tagjainak jól felfogott érdekében? Vagy miért nem áll elő itt is az állam, mint például a katonai kiadásoknál, a tiszti fizetések fölemelésénél ? Miért nem mondja itt is az állam, hogy kell, okvetlenül kell?! (Igaz! Úgy van! a baloldalon.) En azt hiszem, hogy ezen háznak minden oldala zúgó ellenzéssel, helyeslő örömmel válaszolna ily erélyes ministeri szózatra. De ilyen erélyes szavakat itt e téren nem igen van alkalmunk hallani, sőt én azt látom, hogy a t. kormány körülbelül úgy van a közoktatásügyi tárczával, mint igen sok helyen a nép van az egyházi és iskolai adóval. Tudniillik a nép minden más adóját, a mely százakra megy, elvégre is megfizeti — igaz, hogy azt sem örömmel, hanem kényszerűségből, de mégis megfizeti — de mikor a sor azután a sokkal kevesebb mennyiségű egyházi és iskolai adóra jön, akkor azt mondja: »ez már tűrhetetlen, ez már óriási nagy, elbírhatatlan teher!« T. ház! Ugy látom, hogy a t. kormány is ilyképen jár el. Minden más tárczának követeléseit évenkint fedezni szokta, némelyiket még túlbőven is, de a mikor azután a közoktatásügyi tárczára kerül a sor: akkor a pénzügyi