Képviselőházi napló, 1887. XXVII. kötet • 1891. október 3–1892. január 4.

Ülésnapok - 1887-574

57i. országos Illés 18M. fl ment IRT fc-én, szeríáa, 327 kell rendezni ; mert ez alkalomból annyi tőke, annyi vállalkozási szellem fog ide betódulni, hogy ez megveti majd a jövendő magyar nagyiparnak alapját. Nem akarok arra kiterjeszkedni, hogy azok, kik egy kiállítástól annyi mindenféle töméntelen sok áldást várnak, mennyire tették, menynyire nem tették a más országokban tartott kiállításoknak eredményeit tanulmányozásuk tárgyává ; azt sem keresem — bármily érdekes is volna a keresése — hogy az az idegen tőke és vállalkozás, a mely állítólag Magyarországon elhelyezkedni akar, miért jönne ide inkább akkor, ha egy tárlaton franczia, olasz és amerikai gyártmányokat találna, mintha itt csupán magyar tárgyak volnának kiállítva? Mindezektől eltekintve csupán arra kérem t. képviselőtársaimat, hogy mielőtt arra a jövő ködébe burkolt, ezentúl megteremtendő nagyiparra pazarolnának annyi lelkesedést, előbb gondoskodjanak arról a magyar iparról, a mely tényleg már létezik, a mely hogyha gyenge, nem a mi feladatunk, hogy még inkább gyöngítsük; a mely hogyha egyoldalú, nem a mi feladatunk, hogy megélhetése feltételeit még inkább megszorítsuk; a mely, hogyha világversenyre még nem érett is, de mindenesetre ennek a parlamentnek a védelmére, mondhatnám, a szeretetére elegendő jogczímet mutathat fel, (Helyeslés jobb felöl.) Ha pedig világkiállítást rendezünk — és toltéye, hogy az sikerül — ez, az ez időszerinti magyar iparra mit jelent? Jelenti azt — egész ridegen szólva és minden alkalmi pathoszból kivetkőztetve — hogy bizonyos időn át az idegen árút a legolcsóbb vasiíti tarifák mellett országunkba behozzuk; a határon vele vámot nem fizettetünk, itt Budapesten tőle adót nem szedünk, a képzelhető legfényesebb keretben bemutatjuk és kényszerítjük a közönséget, hogy észrevegye. Ennek pedig mi az előrelátható következménye ? A következménye az, hogy ez az olcsón bejutott árú, a melynek önmagunk féktelen pub licitást adtunk, a mely csak újabb áldozatok árán volna visszaszállítható, a túlproduetio és az elzárkózási politika által amúgy is sújtott ha zajába, itt tömegesen és minden áron el fog adatni; a mi költekező hajlama közönségünk pedig esztendőkre el fogja magát látni olyanokkal, a mikre szüksége van és olyanokkal, a mikre szüksége nincs. (Úgy van! a jobboldalon.) Hát milyen siralmas szerepre jut e mellett a mi hazai iparunk? Hallottam ugyan, hogy egyik képviselőtársunk, t. barátom Ábrányi Kornél, egy nyilvános gyűlésben a városházán, szónokolván a világkiállítás mellett, megkapó lendülettel mondotta, hogy ha az idegen idejön, a franczia, a német, vagy az angol és látja a mi iparunk szegénységét, akkor ő azt fogja neki mondani; »hogy a mi testünkkel védtük meg ezer éven át őket és az ő iparuk csak a mi vérünk árán fejlődhetett*. (Igaz! bal felöl.) Hát ez gyönyörűen, szépen van mondva és én biztosítom t. képviselőtársamat és azon t képviselőtársaimat, a kik azt mondják, hogy ez igaz, hogy az az angol vagy franczia, a kinek ő ezt a beszédet elmondja, ott menten meg fog vigasztalódni a magyarok szegénysége miatt! — Ha pedig épen champagnerezés közben esik meg ez a dictio, hát még biztatni is fogja őt az az angol vagy franczia, hogy a magyarok pedig maradjanak csak meg továbbra is ebben az állapotban, mert ha abból véletlenül kilépni találnának, az felette egészségtelen volna arra a bájos romantikára, a mely őket most környékezi. (Tetszés jobb felöl.) Hát kérem, t. képviselő úr, nem is az angolt, nem is a francziát féltem én! Hanem elképzelem magamnak azt a másik seénát, mikor teszem, a józsefvárosi müasztalos vagy a kolozsvári aranyműves szomorúan megáll a világkiállítás területén, mint egy letarolt mezőn, melyen ő előtte mások bőségesen arattak; meggondolja, mint szedték el előle esztendőkre az ő összes vevőit. Mikor aztán, mint a franczia regényírók mondják, ebben »a psychoiogiai pillanatban« az én t. képviselőtársam odalép hozzá és elmondja neki azt a bizonyos beszédet, hogy: »ezer éven át testünkkel védtük Európát és az ő ipara csak a mi vérünk árán fejlődhetett« — én ugyan kötve hiszem, hogy ez a mi magyar iparosunkat szintén olyan igen nagyon megvigasztalná! (Ügy van! jobb felöl.) Hanem én úgy sejtem, az a józsefvárosi müasztalos, vagy az a kolozsvári aranyműves felelni fog a képviselő úrnak a beszédjére egy másik beszéddel, a melynek értelme körülbelül ez lesz: »Epen azért, mert ez az ország századokon át erőszakosan lett megakasztva előmenetelében, épen azért most csak komoly munkával szabad neki fellépnie. Épen azért józanul számot kell vetnie a saját erejével ; épen azért kerülnie kell azt, a mire, hála Istennek, magyar kifejezés nincs, kerülnie kell mindazt, a mi humbug.« És ennek a beszédnek tökéletesen igaza lesz. Mert a ki megfontolja az európai közgazdasági helyzetet és számba veszi azt, hogy más népek, legalább eddig, tőlünk mikép zárkóztak el; a ki számba veszi a nyugaton uralkodó túlproductiot, a mi vevőközönségünknek szegény és szűk voltát, a mi niűiparunknak kezdetlegességét és mindezt összeméri egy Budapesten rendezendő világkiállítás tervével: az előtt tisztán áll, hogy ez a terv a legnemesebb, a leg-