Képviselőházi napló, 1887. XXVII. kötet • 1891. október 3–1892. január 4.

Ülésnapok - 1887-573

Sté. országos Illés li»i. áeeaem?>er ?-én, hétfóü. 295 tftöi, hanem ä vezényleti nyelv is magyar, (Úgy mä! Úgy van! szélsőbal felöl.) az ujonez tehát könrfyen megértheti, a mire tanítják és nem kell azért büntetni, hogy nem értvén sem a tanítás, sem a vezénylet nyelvét, az ellen gyakran vét. Ez az egyik ok. A másik ok szerintem az, hogy a honvédségnél a tisztek magyarok lévén, a legénységgel úgy bánnak mint honfi honfival, mint bajtárs bajtárssal, (Úgy van! Úgy van! szélsőbal felől.) holott a közös hadseregnél, még a magyarországi csapatoknál is a tiszteknek nagy része idegen, idegen nyelvre, idegen érzelemre, idegen törekvésre nézve, (Igaz! Úgy van! szélsőbal felöl.) a kik a magyar fiukban nem testvért, nem honfitársat, hanem csak abrichtolásra szánt egyént látnak. (Úgy van! a szélsőbalon.) T. ház! Mi a fennálló törvények értelmében kénytelenek vagyunk saját fiainkat az úgynevezett osztrák-magyar, de tulajdonképen ma is csak osztrák hadseregbe besoroztalni. De midőn ezen kötelességet az országgyűlés teljesíti, azt mindenesetre megkívánhatjuk, hogy fiainkat, a kiket oda adunk, emberségesen tanítsák, velük embertelenül ne bánjanak. (Helyeslés a szélső baloldalon.) A szellem, t. ház, a honvéd tisztikarnál és a közös hadseregbeli tisztikarnál nagyon eltér egymástól. A honvéd tisztikar, midőn a honvédség Újabban felállíttatott, azokból állott nagyrészt, n kik 1848/49-ben szolgálták a szabadságot, védve az ország függetlenségét. Ezek tehát szabadabb és emberségesebb szellemet hozván magukkal, azt terjesztették és alkalmazták az új alkotású honvédségnél is és daczára a közös hadseregből való sok áthelyezésnek, ez még mai napig sem enyészett el. Míglen a közös hadseregbeli tisztikar örökölte és folytatja azt a szellemet, mely az 1848. előtti időben divatozott, midőn a tisztek többnyire úrfiak voltak, a legénység pedig jobbágyok fiaiból állott, kiket kötéllel fogtak vasry esetleg büntetésből soroztak be. E hagyományos szellem még nem pusztult ki a közös hadsereg tisztikarából. Ezt pedig nekünk, azt hiszem, szótlanul tűrnünk nem szabad. azonban ismétlem, inig hiteles adatok nincsenek előttem, végleges ítéletet mondani e kérdés felett nem szándékozom. De azt igenis kérem a t. háztól, méltóztassék módot nyújtani, hogy ebben a kérdésben is tisztán lássunk; mihez képest arra kérem a t. házat: méltóztassék a honvédelmi minister urat utasítani, hogy a a szükséges adatokat, a melyek az öngyilkosságokat tárgyazzák, úgy a közös hadseregre, mint a honvédségre vonatkozólag, minden esztendőben az újonezozási törvényjavaslattal együtt a ház elé terjeszteni méltóztassék, (Helyeslés a bál- és szélsőbalon.) E végből kérem, méltóztassék a következő határozati javaslatot elfogadni: (Halljuk! Halljuk! olvassa): »A honvédelmi minister útasíttatik, hogy úgy a közös hadsereg magyarországi csapataiban megszerezze az adatokat a közös hadiigyministertől, mint a magyar honvédség körében előforduló öngyilkosságokról évenkint az újonezozási törvényjavaslattal együtt kimutatást terjeszszen a képviselőház elé, a, mely kimutatás magában foglalja az öngyilkossági esetek számát ezredenkint, illetőleg csapatonkint; nem különben, ha az ok ki volt deríthető, az öngyilkosság okát és azt, hogy a szolgálati időnek hányadik évében, illetőleg hónapjában történt* (Élénk helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) Elnök: A határozati javaslatot a képviselő úr felolvasván, annak újabb felolvasása ezúttal fölösleges. Ki következik szólásra? Nagy István jegyző: Herman Ottó! Herman Ottó: T. ház! A legmagasabb fokra felajzott kötelességérzet és lelkii-imeretem parancsolja nekem, hogy ezzel az alkalommal felemeljem szavamat, mert az, a mi ma a ház asztalán fekszik s a tanácskozás tárgya, a legsúlyosabb dolog, nemcsak Magyarország., hanem az emberiség szempontjából is. {Úgy van! Úgy van! a szélsőbalon.) Mert mi most, t. ház, a legsúlyosabb adó, a véradó fölött tanácskozunk. És én, t. ház, azt hiszem, hogy összefér a, parlamentaris szokással, a házszabályokkal, hogy ne csupán szorosan a tárgyhoz tartsam magamat, hanem elmélkedjem a felett is: mit jelent a modern társadalomban a vér adója,; mit jelent az, a mit ennek képében a kormányok a nemzetektől követelnek'? (Helyeslés a hal- és szélső baloldalon. Halljuk,! Hallj tik!) T. ház! Szomorú dolog és korunknak valósággal gyalázatára válik az, hogy nálunk az a kor, a melvhen a személves vitézségnek volt adva a pálma; a midőn kiszálltak az emberek egy szál kardra, hogy kimutassák báTörságukat, hősiességüket és lovagiasságukat, hogy e kor mindörökre letűnt és épen ezért, azt gondolom, hogy a mi fölött mi itt ma tanácskozunk és a mi fölött szomszédaink tanácskoztak a legszélesebb alapon, de nem eléggé behatókig Bécsben, a delegatíokban, arról, tekintve a véradó, a modern hadügy tulajdonképeni lényegét, itt is kell szólanunk. (Halljuk! Halljuk!) A hősiességnek vége, az emberirtás egészen gyári alakot ölt és nem tagadható, t. ház, hogy mentől tovább) haladunk, annál inkább meg van bélyegezve mindaz, a mi az emberi törekvésekben nemes, a mi a tulajdoiiképi emberi törekvést kellene. hogy jelentse, hogy eszközölje: megvan bélyegezve maga a tudomány az egész soron. A tudomány