Képviselőházi napló, 1887. XXVII. kötet • 1891. október 3–1892. január 4.
Ülésnapok - 1887-561
140 áfil. országos ülés 1891. október 19-én, hétfőn. mely ily szorongatott helyzetbe jutott volt. (Igaz ! Igaz ! a bal- és szélsőbalon.) És miért volt ez neki kötelessége? Megmondom azt is. (Halljuk! Halljuk!) A t. igazságságügyminister ár nem védekezhetik azzal, hogy nem az ő ressortjába tartozó dologról volt szó : ő nem belügyminister, ő igazságügyminister. Bocsánatot kérek, a t. igazságügyminister úr egész politikai egyéniségénél fogva nem tekinthető, de soha sem is tekintette magát egyszerű szakministernek, mint a milyen például volna egy olyan minister, kit a felső bíróságok igen tiszteletre méltó köréből kizárólag igazságügyi feladatok megoldására hívnának a ministeriumba. Az ilyen minister mondhatná azt, hogy a mi az ő tározójának keretébe nem tartozik, azért ő nem tartozik ütközni; de a t. minister úr mögött egy nagy és fényes politikai múlt állott. 0, miut az ország legelső politikusainak egyike lépett be abba a cabinetbe. 0 abba mintegy új programmot hozott be; ő abba saját igényei, saját jogos és bevallott igényei szerint az egész vonalon új politikai tartalmat hozott be; ő kimondta, hogy politikai elveinek teljes integritásával lép be oda : tehát lényeges változáson kell keresztulmenni annak a faetornak, melylyel ő éveken át ellenkezésben volt, mielőtt oda helépett. (Igaz! Igaz! bal felöl.) És az igent, igazságügyminister úr nem is habozott más alkalmaknál ezen jogos igényét érvényesíteni, annak megfelelőleg eljárni. Hiszen láttuk, hogy egyszer, még a Tisza-kormány fennállása alatt, az egész kormány politikáját illető kérdésben Herman Ottó t. képviselőtársam egyik felszólalásával ő vette fel a keztyűt; hisz láttuk, hogy a honossági vita alkalmával, mely szintén a belügyi tárczába tartozó kérdés volt, az igazságügyminister úr két nagy beszédben vitte a cabinet harczait; hisz láttuk, hogy az úgynevezett elkeresztelési vita alkalmából a t. igazságügyminister úr nemcsak a talán directe az ő hivatásának körébe tartozó, vagy legalább oda vonható jogossági és törvényességi kérdést fejtegette a ház előtt, hanem ő egész cultasprogrammot adott a ház előtt. Hisz látjuk most is, t. ház, hogy a cabinet és a párt politikai helyzetének védelmét az igazságügyminister veszi magára. Tehát azt az igényt, a mely az ő egyéniségétől elválaszthatatlan, melyről nem is mondhat le, ha akarna is, melyről azonban lemondani távolról sincs szándékában, hogy nem egyszerűen szakminister, mint bármely másik minister, hanem hogy ő a párt egyik politikai vezére s mérvadó politikai tényezője: azt az igényt az igazságügyminister úr mindig érvényesítette; csak akkor, mikor legnagyobb szükség lett volna rá ; csak akkor, mikor annak a kormánynak és pártnak helyzete a legnehezebb volt; csak akkor, mikor annak a reformnak keresztülviteléről volt szó, melyet a t. igazságügyminister úr vitt át oda abba a kormányba, melynek napja akkor derengett fel a szabadelvű pártnak láthatárán, a mikor az igazságügyminister úr a cabinetbe belépett: csak e nagy reform tárgyalásánál nem volt jelen ; csak e reform tárgyalásánál feledkezett meg mag asabb hivatásáról; csak e reform tárgyalásánál vonult vissza a szakministeri izoláltságba. (Igaz! Úgy van! bal felöl) És visszavonult micsoda jelenségek közt? (Halljuk! Halljuk!) Visszavonult akkor, mikor azokról a padokról (a szélsöbaloldalra mutat.) appeláltak reá ; mikor ama padokról napnap után kiemelték azt a feltűnő jelenséget, hogy hol van tehát az a férfiú, a ki a közigazgatási reform tevékenységét bevitte a szabadelvű pártba s a kormányzatba? miért hallgat ? Mindenki látta, hogy a t. igazságügyminister úr e magatartása eredményében határozott bátorítása, sikerre vezető tényezője az ellenkezésnek a reformmal szemben. (Élénk tetszés bal felöl.) Mindezeket látta, észlelte, tapasztalta mindenki; és mindezek látása, észlelése és tapasztalába sem birta az igazságügyminister urat quietásából kimozdítani. És valamint az igazságügyminister úr, midőn annak a javaslatnak benyújtásához hozzájárult, melyet a belügyminister úr a ház asztalára letett, megtagadta a közigazgatási reform terén előbb vallott elvi álláspontját, úgy a vita, a háború, a harez egész folyamán megtagadta azon solidaritásnak törvényeit, melyben e javaslattal állni kellett, ha annak benyújtása az ő hozzájárulásával megtörtént. (Igaz ! Úgy van! bal felöl.) Mindezeket nem hoztam volna elő még egyszer és nem fejtegettem, volna ha épen a minister úr nem látta volna jónak, hogy ő legyen az, a ki eljárásunkat bírálja; hogy ő legyen az, a ki eljárásunk jóhiszeműségét kétségbe vonja; hogy ő legyen az, a ki szálkát keressen a mi szemünkben, mikor az ország legutolsó határszéléig látható gerenda van e tekintetben az ő szemében. (Zajos tetszés a baloldalon.) Ezek után az események után, t. ház, (Halljuk! Halljuk!) méltáuylom, mennyi önmegtagadásába kerülhetett annak a cabinetnek és pártnak, melyet a minister úr a döntő csata napjai alatt cserben hagyott, hogy ennek a ministernek karjaiba vesse magát. És mégis erre az önmegtagadásra, elismerem, a kormánypárt helyzetében szükség van, mert a minister űr az egyetlen parlamenti erő, a ki azt a kudarczot, melyet a párt a közigazgatási törvényjavaslattal vallott, valahogy mentegetni, szépítgetni, ki a hatalom sánczai közé való visszavonulásnak jó rendjét, vagy legalább e jó rendnek látszatát megoltalmazni tudja ügyességével, dialektikájával és szónoki erejével. (Élénk tetszés a baloldalon.)
