Képviselőházi napló, 1887. XXVII. kötet • 1891. október 3–1892. január 4.

Ülésnapok - 1887-561

140 áfil. országos ülés 1891. október 19-én, hétfőn. mely ily szorongatott helyzetbe jutott volt. (Igaz ! Igaz ! a bal- és szélsőbalon.) És miért volt ez neki kötelessége? Meg­mondom azt is. (Halljuk! Halljuk!) A t. igazság­ságügyminister ár nem védekezhetik azzal, hogy nem az ő ressortjába tartozó dologról volt szó : ő nem belügyminister, ő igazságügyminister. Bocsánatot kérek, a t. igazságügyminister úr egész politikai egyéniségénél fogva nem tekinthető, de soha sem is tekintette magát egyszerű szak­ministernek, mint a milyen például volna egy olyan minister, kit a felső bíróságok igen tisz­teletre méltó köréből kizárólag igazságügyi fel­adatok megoldására hívnának a ministeriumba. Az ilyen minister mondhatná azt, hogy a mi az ő tározójának keretébe nem tartozik, azért ő nem tartozik ütközni; de a t. minister úr mögött egy nagy és fényes politikai múlt állott. 0, miut az ország legelső politikusainak egyike lépett be abba a cabinetbe. 0 abba mintegy új pro­grammot hozott be; ő abba saját igényei, saját jogos és bevallott igényei szerint az egész vo­nalon új politikai tartalmat hozott be; ő ki­mondta, hogy politikai elveinek teljes integri­tásával lép be oda : tehát lényeges változáson kell keresztulmenni annak a faetornak, mely­lyel ő éveken át ellenkezésben volt, mielőtt oda helépett. (Igaz! Igaz! bal felöl.) És az igent, igaz­ságügyminister úr nem is habozott más alkal­maknál ezen jogos igényét érvényesíteni, annak megfelelőleg eljárni. Hiszen láttuk, hogy egyszer, még a Tisza-kormány fennállása alatt, az egész kormány politikáját illető kérdésben Herman Ottó t. képviselőtársam egyik felszólalásával ő vette fel a keztyűt; hisz láttuk, hogy a honos­sági vita alkalmával, mely szintén a belügyi tárczába tartozó kérdés volt, az igazságügy­minister úr két nagy beszédben vitte a cabinet harczait; hisz láttuk, hogy az úgynevezett el­keresztelési vita alkalmából a t. igazságügy­minister úr nemcsak a talán directe az ő hivatá­sának körébe tartozó, vagy legalább oda vonható jogossági és törvényességi kérdést fejtegette a ház előtt, hanem ő egész cultasprogrammot adott a ház előtt. Hisz látjuk most is, t. ház, hogy a cabinet és a párt politikai helyzetének védelmét az igazságügyminister veszi magára. Tehát azt az igényt, a mely az ő egyéniségétől elválaszt­hatatlan, melyről nem is mondhat le, ha akarna is, melyről azonban lemondani távolról sincs szándékában, hogy nem egyszerűen szakminister, mint bármely másik minister, hanem hogy ő a párt egyik politikai vezére s mérvadó politikai tényezője: azt az igényt az igazságügyminister úr mindig érvényesítette; csak akkor, mikor legnagyobb szükség lett volna rá ; csak akkor, mikor annak a kormánynak és pártnak helyzete a legnehezebb volt; csak akkor, mikor annak a reformnak keresztülviteléről volt szó, melyet a t. igazságügyminister úr vitt át oda abba a kormányba, melynek napja akkor derengett fel a szabadelvű pártnak láthatárán, a mikor az igazságügyminister úr a cabinetbe belépett: csak e nagy reform tárgyalásánál nem volt jelen ; csak e reform tárgyalásánál feledkezett meg mag asabb hivatásáról; csak e reform tárgyalásánál vonult vissza a szakministeri izoláltságba. (Igaz! Úgy van! bal felöl) És visszavonult micsoda jelenségek közt? (Halljuk! Halljuk!) Visszavonult akkor, mikor azokról a padokról (a szélsöbaloldalra mu­tat.) appeláltak reá ; mikor ama padokról nap­nap után kiemelték azt a feltűnő jelenséget, hogy hol van tehát az a férfiú, a ki a közigaz­gatási reform tevékenységét bevitte a szabadelvű pártba s a kormányzatba? miért hallgat ? Mindenki látta, hogy a t. igazságügyminister úr e magatar­tása eredményében határozott bátorítása, sikerre vezető tényezője az ellenkezésnek a reformmal szemben. (Élénk tetszés bal felöl.) Mindezeket látta, észlelte, tapasztalta mindenki; és mindezek látása, észlelése és tapasztalába sem birta az igazságügy­minister urat quietásából kimozdítani. És valamint az igazságügyminister úr, midőn annak a javas­latnak benyújtásához hozzájárult, melyet a bel­ügyminister úr a ház asztalára letett, megtagadta a közigazgatási reform terén előbb vallott elvi álláspontját, úgy a vita, a háború, a harez egész folyamán megtagadta azon solidaritásnak törvé­nyeit, melyben e javaslattal állni kellett, ha annak benyújtása az ő hozzájárulásával megtörtént. (Igaz ! Úgy van! bal felöl.) Mindezeket nem hoztam volna elő még egy­szer és nem fejtegettem, volna ha épen a minis­ter úr nem látta volna jónak, hogy ő legyen az, a ki eljárásunkat bírálja; hogy ő legyen az, a ki eljárásunk jóhiszeműségét kétségbe vonja; hogy ő legyen az, a ki szálkát keressen a mi szemünkben, mikor az ország legutolsó határ­széléig látható gerenda van e tekintetben az ő szemében. (Zajos tetszés a baloldalon.) Ezek után az események után, t. ház, (Halljuk! Halljuk!) méltáuylom, mennyi önmeg­tagadásába kerülhetett annak a cabinetnek és pártnak, melyet a minister úr a döntő csata napjai alatt cserben hagyott, hogy ennek a ministernek karjaiba vesse magát. És mégis erre az önmegtagadásra, elismerem, a kormánypárt helyzetében szükség van, mert a minister űr az egyetlen parlamenti erő, a ki azt a kudarczot, melyet a párt a közigazgatási törvényjavaslattal vallott, valahogy mentegetni, szépítgetni, ki a hatalom sánczai közé való visszavonulásnak jó rendjét, vagy legalább e jó rendnek látszatát megoltalmazni tudja ügyességével, dialektikájá­val és szónoki erejével. (Élénk tetszés a bal­oldalon.)

Next

/
Thumbnails
Contents