Képviselőházi napló, 1887. XXVII. kötet • 1891. október 3–1892. január 4.

Ülésnapok - 1887-561

iá8 561- országos ülés 1891. október 19-én, hétfőn. És miben találja, melyik az a szó, melybe az | igen t. minister úr belekapaszkodott — mert szavakba kapaszkodik, egyes kiszakított mon- i datokba — (Igaz! Úgy van! bal felöl) és megvallom, a milyen fényesen és nagyszerűen, valóságos lendülettel indult meg a t. minister úr beszédének azon részében, melyet a pillanat benyomásainak felhevülése alatt improvisálva adott elő : ép annyira elveszett — én szerintem — azokban a részletekben, a melyekben az én csekély, a túloldal szerint figyelemre nem is méltó jászberényi felszólalásomra tett, talán inkább más helynek szánt, gondosan előkészített észrevételeit tálalta fel. (Derültség bal felől.) Ha szabad hasonlattal élnem, (Halljuk! Halljuk!) az a benyomásom volt, mint midőn egy bősz oroszlán erejének egész tudatában reárohan áldozatára s a közönség visszafojtott lélekzettel várja azt az isteni látványt, hogy miként fogja most az oroszlán széttépni azt a szerencsétlent; egyszerre azonban az oroszlán megáll rohanásában, pápaszemet tesz fel (Zajos derültség és tetszés a hal- és szélsőbaloldalon) és nagyerejű karmait arra használja fel, hogy azokkal .... hogy azokkal — legyeket fogdos. (Zajos derültség a bal- és szélső baloldalon.) T. ház! Szembeszállók azzal a kritikával, a melylyel a t. igazságügyminister xír a közigazgatási reform tárgyalásában követett eljárásunkat utólag követte és talán nem veszi rossz néven a t. minister úr, ha én talán nagyobb mértékben követem az ő tanácsát, mint saját pártja, hogy t. i. a merő defensivából az offensiva terére átlépek. (Halljuk ! Halljuk !) Egy szóba akasztotta a t. igazságügyi minister úr egész vádját és egész magyarázatát : abba a szóba, hogy én a közigazgatási reform helyes útra terelését a későbbi stádiumokat illetőleg növekedő befolyásunktól vártam; és — úgymond — midőn meggyőződtünk arról, hogy ez a befolyásunk nem növekedik, akkor reményeinkben csalódva hátat fordítottunk annak az actionak, melyet eleinte támogattunk. Megengedem, t. ház, hogy ezt az én kitételemet, hogy a közigazgatási reformaetio minden stádiumában befolyást gyakorolhassak, hogy ezt a föltételt, a melyet a támogatáshoz hozzá kellett fűznöm — mert előttem ismeretlen czélok keresztülvitelére csak nem fogok és nem fog eszközül szolgálni akarni senki — meg engedem, hogy ezt a feltételt, ezt a kijelentést lehet alantjáró, hétköznapi értelemben felfogni, a mint hogy lehet magasabb értelemben is. Nem is csodálkozom azon, hogy a t. igazságügyminister úr a két magyarázat közül az alantjárót, a hétköznapi magyarázatot választotta: (Derültség a baloldalon) t. i. azt, hogy ebben a kijelentésben csak azt látja, hogy mi esetleg a ministeri tárczákban akartunk osztakozni s midőn ebbeli reményünkben csalódtunk, a reformnak hátat fordítottunk. (Zajos tetszés a baloldalon.) Nem csodálkozom tehát, t. ház, hogy a t. igazságügyminister úr kijelentésemnek ezt a magyarázatot tulajdonította; de ha nem egyes szavakat; ha akkori fellépésünknek egész irányát; ha csak itt elmondott első beszédemnek legfőbb részét figyelemre méltatja vala, vagy ha fel nem teszi, hogy azok feledékenységbe mentek: akkor ily magyarázattal a t. igazságügyminister úr nem élhet. (Igaz! Úgy van! bal felöl.) Hiszen ugyanazon beszédben, a melyben kifejtettem, hogy egészséges reformaetio, különösen a közigazgatási reform terén, csak ennek a két pártnak a cooperatiojából, a mi személyes befolyásunk figyelemre méltatásától várható, ugyanazon beszédben határozottan kimondottam, hogy egyéb fontos elvi kérdések és difFerentiák fennállása miatt az, a mit füsionak vagy a hatalomban való osztakozásnak neveznek, ránk nézve erkölcsi lehetetlenség. (Élénk helyeslés bal felöl.) Ezt kijelentettem és ezt annyira észrevették a túloldalon, hogy Tisza István t. képviselő úr e fölötti örömében a szomszédjának majdnem a nyakába borult. (Élénk derültség bal felöl.) Hát én a befolyást és ennek várható növekedését azon értelemben vettem és nem is vehettem más értelemben, mint abban, a mely csakugyan érvényesült a közigazgatási bizottság tárgyalásai alatt, midőn objectivitással jártak el az összes hívatott tényezők és midőn valóban kezdett bennem ébredni a remény, hogy megvalósul az, a mit a t. igazságügyminister úr pozsonyi választóihoz intézett levelében igen helyesen elmondott, ezekkel a szavakkal: (Halljuk! Halljuk! Olvassa): »A képviseleti kormányforma pártokat feltételez és az ezekre épített éber ellenőrzést, valamint versenyzést az ország szükségletei és érdekei szempontjából kívánatos politika érvényesítésében. De ez még nem minden, a mitől ezen kormányforma sikere lényegesen függ. Ehhez az is megkívántatik, hogy a pártok egyes jelentékeny kérdéseknél felismerjék a közös tért, melyen való együttes működés az ország érdekében kívánatos, sőt szükséges. Ezt megkeresni, arra, ha más oldalról is készség mutatkozik, reá lépni, bizonyára sem a szabadelvű párt, sem a kormány készségén nem fog múlni.* T. ház! Ezen nyilatkozat által neki buzdítva, és bátorítva a közigazgatási bizottságban lefolyt dolgok által: joggal várhattam, hogy a t minister úrnak akkor még létezett helyesebb és magasabb felfogása szerint azoknak a pártoknak, melyek bizonyos kérdésekre nézve közös téren