Képviselőházi napló, 1887. XXVI. kötet • 1891. julius 14–augusztus 17.

Ülésnapok - 1887-551

478 551, országos ülés 1891. augusztus 13-án, csütörtökön. insultusok által a képviselő arra kényszeríttetik. S a meddig a satisfaetio-keresés, vagy elégtétel-nyerhetés csak kérésen alapszik, addig az, habár jogilag igen, de lényegileg a szólásszabadság sérthetetlensége ellen még csak kísérleti cselekménynek sem minősíthető, még kevésbbé képez sérelmet a szólásszabadság jogán. Már pedig, miután a jelen esetben a felelősségre vonás csak kérésre volt basirozva és egyéb kényszerítés elégtételadásra nem fordult elő: önként következik, hogy itt ez esetben a szólásszabadságon tényleg sérelem nem történt, sőt az elégtétel-kérés visszautasítása és a kérő belenyugvása folytán az bizonyult be, hogy a képviselői szabadság e tettel még csak veszélyeztetve se lett. S ha ezen elégtétel-kérés bárki által mégis a szólásszabadság elleni sérelemnek minősíttetik, kérdem: a képviselőházban mondott beszédeknek kritikai elítélése, pellengérre állítása s nagyon gyakran hazafiatlansággal, aljassággal gyanúsítása és vádölása a sajtó útján — nem mind megannyi nagyobb támadás és sérelem a szólásszabadságra nézve, mint egy magát becsületében sértve érzett polgár, vagy katona elégtételkeresése és kérése ? Egészen más elbírálás alá jött volna nézetem szerint az ügy, ha a képviselőtől a házban mondott szavaiért az elégtétel-nyújtás, vagy fegyveres elégtételadás követeltetett volna ; ez már a szólásszabadság elleni kísérleti cselekvénynek lett volna minősíthető. Vagy ha a fele ló'sségre vont képviselő elégtételadásra morális pressio, esetleg insultus által lett volna kényszerítve, mely esetben tényleg a jog megtámadottnak lett yolna tekintendő. De ezen esetek egyike se történt meg. Ha tehát a társadalmunkban fennálló s minden jellemes férfi által tiszteletben tartott és tartandó méltányos, igazságos és lovagias felfogásokat nem tartoznánk respectálni, akkor az ezen ügyben most kifejtett és mint segéd, elfoglalt álláspontom magyarázata tekintetében egy betűvel se mennék tovább. Ámde, mint független ember, ki a társadalmi törvényeket elismerem, tiszteletben tartom s akarom tartani, de viszont egyúttal, mint országos képviselő, kinek ez ország s a ház törvényeit is respectálnom és védenem kell: ezen ügy lovagiassági részét illetőleg magyarázattal tartozom, először azért, nehogy álláspontom félreértessék, másodszor, nehogy a t. mentelmi bizottság határozati javaslatának második része a jelen esetből kifolyólag a ház által elfogadtatha ssék. Előre bocsátva mindezeket, azt hiszem, nem túlzok, ha mondom, hogy a magyar nemzet őseredetileg lovagias érzelmű és gondolkozású nemzet, melynek majd minden egyes tagja becsületéért, jelleméért és meggyőződéseért életét is képes koczkára tenni. E lovagias felfogást a maga kellő korlátai közt fentartva és érvényesítve nemzeti büszkeségnek, nemzeti erénynek tartom. De a mennyire ápolandó e lovagias felfogás társadalmi téren és kellő korlátok közt, ép annyira meggátlandó és akadályozandó a parlamentben az, hogy e százados történeti fejlődés által egyenesen a nemzettől nyert és szentesített jogunkat, a parlamenti szólásszabadság sérthetetlenségét, e vérbe átment lovagias felfogásaink által vezéreltetve mindenkor és minden esetben fegyverrel elintézhetés által veszélyeztethessük. Mert a meddig az egyednek jogában áll saját belátása szerint a társadalmi szokások alkalmazásával elégtételt adni és venni, addig, nézetem szerint, országgyűlési képviselőnek, ha a házban mondottakért egyenesen fegyveres elégtétel-adásra szólíttatik fel, eltekintve attól, hogy a fegyveres elégtételadás előttünk büntetendő cselekményt képez, miután előfordulhat és vannak oly politikai természetű esetek, a midőn már maga a fegyveres elégtételkérés által veszélyeztetve látszik lenni a szólásszabadság sérthetetlenségének joga: ily esetben nincs és jogában sem áll az egyes képviselőnek saját egyéni felfogásából kiindulva, az ügyet a lovagiasság terére vinni. (Élénk helyeslés a bal- és a szélső baloldalon.) De, t. ház, mert a parlamenti szólásszabadság joga, ha gyakorlatban az egyedé is, erkölcsileg azokért a szavakért ő felelős; de az azért nem az egyes képviselőnek a lovagiasság terére vihető privát ügye és privilégiuma, hanem egyszersmind a nemzet tulajdonát képező jog is, (Úgy van! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) melynél fogva e jogot téves felfogások folytán fegyveres esélyeknek kitenni nem lehet, nem szabad. Mert kérdem, t. ház, mivé válik e jog, ha társadalmi szempontból felállíttatik a házban azon elv, hogy az országgyűlési képviselő e házban mondott szavaiért — állítólag sértő szavaiért — felelősségre vonatván, mindenkor és minden körülmények közt annak elbírálhatása nélkül, hogy vájjon valóban mondott-e becsületbe vágó sértést: fegyveres elégtételt adni köteles? Hiszen akkor, t. ház, az én szemeim előtt a képviselői szólásszabadság csak képzeletben ált fenn és illusorius. T. ház! Hogyha a parlamenti életre és annak gyakorlatára egy pillantást visszavetünk, láthatjuk, hogy minden, e házban előfordult sérelem és személyeskedés, a nélkül, hogy bárkinek is eszébe jutott volna a képviselői szólásszabadság megsérthetésére is gondolni, itt a képviselőházban elintéztetett úgy a képviselőház