Képviselőházi napló, 1887. XXVI. kötet • 1891. julius 14–augusztus 17.
Ülésnapok - 1887-540
254 5 *° orsííígos Illés 1891. jolius 28 án, keddon. Az államosítás eszméjének egyik legerősebb támasza, gr. Apponyi Albert, ágy látszik, mégis megröstelte ezt az állapotot és a néhány nappal ez előtt tartott beszédével tényleg documentálta azt, hogy igenis szükséges volna érvekkel szembe érveket állítani (Igaz! Úgy van! a szélsőbálon.) és ez által magának :i tárgynak komolyságát, és parlamenti tárgyalásának méltósága*' is megmenteni. Ámde gr. Apponyi Atbert t. képviselő úr ezen beszédétől nyolez hétre kell visszamenni. Vissza kell menni, nézetem szerint, a t. ministereliiök úrnak az általános tárgyalás alkalmával tartott legelső beszédére, ha azt akarjuk, hogy tárgyilagos, beható érvelést, vagy legalább annak kísérletét föltaláljuk, mert azután, bár megengedem, hogy hallottunk a t. túloldal részéről igen szellemes és szép beszédeket, a dolgok lényegével, a tárgyalás érdemével véghetetlen keveset foglalkoztak, olyannyira, hogy én, ki soha sem szeretek máskép, mint tárgyilagosan érvelni és a ki mindig a dolgok csomópontját szoktam keresni, nem tehetek egyebet, mint azt, hogy most, midőn a feuforgó kérdésnek sarkát a választási rendszer képezi, foglalkozzam azzal a két beszéddel — bármily távolságra is álljanak azok egymástól — mely az érvelésnek komoly kísérletét tartalmazza — tudniillik a ministerelnök úr első beszédével és gr. Apponyi Albert t képviselőtársam most utóbb tartott beszédével — összefoglalván a két beszédet azon tárgyakban, melyekkel ugyanazon szempontból foglalkoznak. A ministerelnök úr azon beszédében adta elő azon indokokat, a melyek a valóságos gyakorlati tárgyilagos indokok akarnak lenni azon szempontból, hogy ránk akarja kényszeríteni a kinevezési rendszert; hogy szakítanunk kell a választási rendszerrel. A t. ministerelnök úr ezen beszédébea mondotta, hogy az államnak okvetlenül szakítania kell a választási rendszerrel azért, mert e mellett a közigazgatás ellátására ma nincs ember, mert nem lehet kapni megfelelő egyéneket. Ugyanazon beszédében mondotta azt is, hogy a pénzügyek és a katonai ügyek, különösen a mozgósítási ügyek oly dolgok, melyek múlhatatlanul megkövetelik, hogy a kormány feltétlenül rendelkezhessék a közigazgatás közegeivel s ezért kell átmenni a választási rendszerről a kinevezési rendszerre. Gr, Apponyi Albert t. képviselő úr is magáévá tette azon nézetet, hogy a pénzügyi kezelés mai nap már olyan, hogy múlhatatlanul megköveteli az állami közigazgatást s ezért kijelentette, hogy neki is ez egyik főindoka arra, hogy a kinevezési rendszert elfogadja. A ministerelnök úr ugyanezen beszédében kilépett a történelmi térre is és pedig ezznl a követeléssel, hogy ez is érvszámba megy. E kitérésében csakhamar segítségére j ött Schwarcz Gyula, de utolérték Eötvös Károly, Szederkényi Nándor és Thaly Kálmán t. képviselőtársaim és miután ők beszédének e részével tüzetesen foglalkoztak, én csak néhány rövid észrevételre szorítkozom. (Halljuk! Halljuk!) A t. ministerelnök úr azt mondotta: nem áll az, hogy a megye ezredéves intézmény lenne, mert csak 1723 óta datálódik, hogy a megyék tisztviselőiket, nevezeteden alispánjaikat választották. Hát én e 1 engedem az ezer évet és maradjunk így az 1723 iki dátumnál. Azonban az 1723-iki dátum legeclatansabban bizonyítja, hogy Ausztriával való viszonyunk az, mely az ősi magyar önkormányzati rendszert egyenesen postulálja, mert a szatmári béke után con-olidálódott Magy,Írországnak Ausztriához való azon viszonya, melyben az a mai napon sínylődik. Azt mondja a t. ministerelnök úr, hogy 17Í3 előtt már két századon át voltunk együtt Ausztriával. Igen, de tudva van, hogy az első két században, melyet Ausztriával együtt töltöttünk, folytonos súrlódásokban, sőt nyilt hvrezban állott az ország a dinastiával. E harez nak vezetői azon hazafias oligarchia volt, mely akkor a főispáni tisztséget viselte. Nagyon természetes tehát, hogy akkor, hogy a főispánoknak nagy hatalmuk legyen, a nemesség nem akart reagálni; de a mint cousolidál.ódott a mostani helyzet s a mint beállott a békés idő i s a nemzet nem számíth itott többé a hazafias olygarehiára s a mint ez az olygarchia megengedte, hogy őt Bécsbe csábítgassák, minek következtében a nemzetnek igen sok esetben ellenlábasává, sőt ellenségévé lett, azonnal önkényt szervezte magát a mostani megyerendszer s az annyit szenvedett, annyira megfogyatkozott, de meg nem tört nemzet azonnal tudott módot találni arra, hogy veleszületett szabadságszeretete mellett nyilatkozzék. S ez neki teljesen sikerült is: szervezte a megyét, úgy, hogy annak lehet egyedül köszönni, hogy 200 esztendővel később elmondhatta Vörösmarthy, hogy: »Megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán.« (Tetszés a szélsőbalon.) De hát nekem nem a historicus Szapáryval van dolgom ez alkalommal, hanem az olygarchabureaucrata Szapáryval, a jövendőbeli Szapáryhuszárok óbesterével, (Derültség a szélsőbalon.) a kinek legfőbb érve az államosítás mellett az, hogy nem lehet kapni megfelelő embereket. Ez volt érve tudvalevőleg a volt ministerelnök urnak is, annak, a ki vérző szívvel bár, de mégis belátta, hogy be kell hozni az államosítást. Mindkettejük ebbeli érvelése oda hegyeződött ki s ezt különösen hangsúlyozta az új ministerelnök úr beszédében, hogy a mostani rendszer mellett még közigazgatási gyakornokokat sem lehet kapni. Hát méltóztassék megengedni a t minister-
