Képviselőházi napló, 1887. XXV. kötet • 1891. junius 23–julius 13.
Ülésnapok - 1887-520
§04 52 °- országos ülés 1891. Julius 2-án, csütörtökön. jobb ós bal felöl.) a ki a polgári munkától nem idegenkedik és komolyan dolgozni akar.« (Helyeslés. Úgy van! jobb és bal felöl.) B. Prónay Dezső .* Nem áll! Nincsen ágy ! [Felkiáltások jobb- és bal felöl: De úgy van! Mozgás és ellenmondások a szélsőbalon.) Dobay Antal: Én is azt mondom, t. ház, hogy nem úgy van. De hogy kellőképen meg tudjuk érteni, hogy nem úgy áll, vissza kel] mennem a múlt időkre. Ne méltóztassanak azonban megijedni, hogy talán nagyon hosszadalmas leszek, mert beszédemet lehető rövidre igyekszem szabni. Mindenekelőtt nem hallgathatom el az 1848. időnek megemlítését, ezután míijd következik az alig-múlt és a jelen idő. Tudjuk mindnyájan, hogy 1848-ban nemcsak az intelligens legfelsőbb és közép, valamint a polgári osztály, hanem az a szegény földmíves nép is felhívatott arra, hogy hazáját és nemzetét megvédelmezze; kiállott a síkra, hősiesen védekezett, harczolt, küzdött a hazáért mindaddig, míg árulás következtében a világosi fegyverletétel meg nem történt. Tudjuk, hogy ezután mi következett. Jöttek az 50-es évek és ezek már nem találták meg a régi megyét, nem találták meg azon férfiakat, kik a megyét dominálják, mert azoknak nem volt már hazájuk, nem volt otthonuk, hol magukat megvonhassák, hanem neki mentek a világnak, egész Európát bebarangolták és ott a külföldön is csak a haza és nemzet iránti kötelességüket teljesítették. (Úgy van! a szélső baloldalon.) A történelem bizonyít mellette és bizonyítanak Kossuth Lajos emlékiratai, a mit sem önök, sem senki nem tagadhat meg, hogy, a kik kihújdostak, Európa előtt Magyarországnak hírnevet és dicsőséget szereztek. A kik otthon maradtak, az erdő vadonjában bujkáltak, éheztek és szomjaztak, sőt voltak a köznemesek, de még a mágnások közül is olyanok, kik mint cselédek, juhászok, bojtárok, csikósok vagy kocsisok keresték kenyerüket, hogy megmenthessék életüket a haza boldogítására. De erről nem beszélek most többet; jöttek ezután az 50-es évek. Azt is tudjuk, mi volt ezeknek kezdete és lefolyása. Tudjuk azt, hogy a nemzetet meg nem kérdezve, mert a nemzet aludt, el volt nyomva, csak sóhajjal merte kifejezni fájdalmát, hoztak nyakunkra egy rakás idegent Flandriából vagy Burgundiából. Én akkor nem voltam valami nagy legény, olyan gyerekember, de a haza sorsa iránt érdeklődtem és igyekeztem azokat az embereket kiismerni, hogy miféle emberek. De nehéz volt hozzájuk jutni, mert némelyike németül sem tudott, magyarul pedig egyetlenegy sem. Egy-két esztendeig az volt a kötelességük, hogy üldözzék és keressék azokat az embereket, kik híven teljesítették kötelességüket a haza iránt. (Igaz! Úg yvan! a szélső baloldalon.) Később kissé csendesültek odafönn Bécsben, a bosszúállás pohara ki volt talán ürítve fenékig és azok a német Beamterek is szelídültek. Néha találkoznunk kellett velük, ha nem egyébért, azért, mert néha felségsértési perben beidézték az embert, ámbár az egész csak ráfogás volt, más alkalommal egy elejtett szó következtében. Nem tagadom, hogy ily elejtett szó következtében nekem is volt szerencsém közöttük megjelenni. Később azon vendéglőbe se mertek menni az emberek, a hol ebédeltek, mert sokan voltak azok és mind uniformisosan, csillagosán, a milyen a mostani államosítás következtében a tisztviselőink kabátja is lesz. És mit láttunk ezektől a Beamterektől ? Leültek egy asztalhoz, nótákat fújtak, azután elkezdték azelőtti mesterségüket producálni, melyet akkor folytattak, mikor még nem terelték őket a mi nyakunkra. Az egyik csepűrágó volt, a másik ezt a csepűt a szájában meggyújtotta, hogyan, azt nem tudom és okádta a tüzet egy félölnyire, (Élénk derültség a szélsőbalon.) a harmadik elővett egy kis majmot és azzal fektirozott s mikor jól a pofájára csapott, akkor elnevette magát ő is, meg a többi is. De még micsoda étlapjuk volt. Ezt komolyan mondom, ne tessék nevetségesnek tartani, be tudom akár hiteles okmányokkal is igazolni, hogy akkor az étlapoknak legdelicatabb fogása a cserebogár volt. (Derültség a szélső baloldalon.) Csakhogy a fejét, lábát és szárnyát elhajították és csak a potrohát ették. Ez tartott 186Lig. Akkor az ipar, kereskedés, gazdászat nem fejlődhetett, de nem is fejlődött. Aludt a természet és vele együtt aludtunk mi is., nem mondom, hogy egy kis demonstratriot nem rendeztünk, a minek aztán keservesen megadtuk az árát. Azután jött az 1867. Igaz, hogy azt hittük, hogy elevenen repülünk a mennyországba oly kedélyállapot fogott el bennünket. És mit ertünk el? Csak egy percznyi tünemény volt; alig volt időnk, hogy őseinkhez hasonlóan öltözködjünk, fölvegyük a magyar ruhát, a mi aztán lendületet adott az iparnak, különösen a szabóiparnak, azoknak a szabóknak, a kik tudtak magyar ruhát varrni. De ezek kevesen voltak és munkát adott a gombkötőknek is. Ez rövid ideig tartott, elenyészett, nem volt idő arra, hogy a magyar ember iparra adja magát, sőt még iskolákba sem járhattak, mert ezen időben csak a theologiának volt szerepe az iskolákban. Még oly embereknek is, a kiknek eszük ágában sem volt, hogy ismét elől kezdjék az iskolát, a mikor már honvédek lettek, oda menekültek, mert azt remélték, hogy ott meg lesznek mentve az üldözéstől. És érdemére legyen mondva az
