Képviselőházi napló, 1887. XXIV. kötet • 1891. junius 5–junius 22.
Ülésnapok - 1887-498
498. országos Illés 1891. jnnius 6án, szombaton. 43 nő, mert a másik irányban a levegőtől és világosságtól egy fal által van elzárva, ha a fal ledőlte után a másik oldalon is növésre akarjuk bírni: akkor első dolog az, hogy ott, a hol kellőleg meg nem nőtt, megnyessük. És ha azt akarjuk, hogy egy fa gyümölcsöt hozzon : nem szükséges-e, hogy a túlsííríí védő lombozattól megfoszszuk? Ma azon lombozatra, a melyet a vármegyék képeztek, az egyéni jogok és az ország szabadsága tekintetében valóban nincs szükség. De hogy necsak meddő ágakat hajtsanak, hanem gyümölcsöt is teremjenek, szükséges, hogy a tényleges tevékenység, az érdekek közvetlen, practicus gondolkozásának gyümölcsei létrehozassanak, hogy azon ellenőrzési szerep, mely a törvény keretén belül a vármegyéknek és a vármegye keretében közigazgatási bizottságnak megadatik, sokkal nagyobb mértékben teljesíttessék. Azon további kérdés merült fel, hogy minő keretben lehet leghelyesebben ilyen értelemben és ily irányban az önkormányzatot kifejteni? E tekintetben pedig, nézetem szerint, a törvényjavaslat intézkedései szintén helyes alapon nyugszanak. És e tekintetben nem érthetek egyet Vadnay Andor t. képviselő úrral. Mert, t. ház, lehetetlen tagadni, hogy a vármegyei kirethez a traditio, az előszeretet a kölcsönös ismeretség s mindazon körülmények egész koronája fűződik, a melyek mellett az önkormányzati tevékenység' és egyszersmind a társadalmi elemek mérlegének kellő egyensúlya biztosítva van. A vármegye sokkal nagyobb, semhogy abban bármely egyes birtokos vagy még a nagybirtokosoknak bizonyos szövetkezése is túlnyomó, döntő befolyást gyakoroljon; másrészt sokkal nagyobb számúak abban az önkormányzati elemek, semhogy demagóg izgatás lehetséges volna. Másként áll a dolog a járásnál. A járás legalább, a mini az Magyarországban van, nem bír semminemű' traditioval, állandó múlttal, nincsenek meg azon emlékei, a melyek az embereket köztevékenységre buzdítják, nem nyújtják azon tért, a melyben a jogosult ambitio, az ellenőrzés és az önkormányzati munkálkodás terén kellő kielégítést nyerhetne. De másrészt a járásnak két nagy veszedelme vau. Az egyik az, hogy ott egy egyes túlhatalmas birtokos kizárólagos befolyást képes érvényesíteni; a másik, megvallom, ennél sokkal nagyobb veszély az, hogy esetleg csekéíyszámú lévén a birtokos osztály, az önkormányzat vitele oly kezekbe kerül, a melyek nemcsak hogy nem érdemlik meg azt, hogy az ellenőrzés jogával felruháztassanak, hanem a melyekre az ellenőrzés gyakorlása a legnagyobb mérvben szükséges. A járás tekintetében vagy az egyik, vagy a másik alternatíva az ország legtöbb részében fenforog. És megint nem azért, mert veszedelmesnek tartanám közvetlenül nemzetiségi szempontokból az önkormányzatot, hanem azért, mert a nemzetiségi járásokban az alternatíva utóbbi felétői, a demagogicus elemektől leginkább kell félni: a járásákot nemzetiségi szempontból sem lehet érvényesíteni Magyarországon legalább oly mértékben, hogy az önkormányzatnak és az állami administratio közvetítésének lényeges alapvető köre lehessen. Alapvető körnek múlhatatlanul a vármegyét kell tekinteni, a melynek a tisztviselői választási jog elenyészte daczára fenn fog maradni az a nimbusa, hogy a magyar alkotmány hosszú fejlődésével összefüggött és a melyről meg vagyok győződve, hogy ha eddig kísérni tudta a magyar nemzetet soroa átalakulásaiban, képes lesz azt a jövőben is kísérni. Ezzel, t. ház, felszólalásomat tulaj donképen befejezem; még csak egy váddal akarok szembetekinteni, melyet velünk szemben gyakran hangoztattak a túloldalról: azon állítással, a mely szerint az, hogy a közvélemény túlnyomó mértékben a mai választási rendszer ellen fordult, leginkább a tisztviselők befolyásának tulajdonítható. A megyék feliratai a törvényjavaslat mellett, a túloldal szerint, csak azt bizonyítják, hogy a tisztviselők nagyobb része az állás állandósítása, a fizetés emelése reményében azt hiszi, hogy előnyt fog meríteni e törvényjavaslat törvénynyé válásából. Megvallom, én nem gondolkozom ily alacsonyan a megyék tisztviselői karáról. A tisztviselőkar, azon fegyelmi keresetek daczára, melyek az utóbbi tiz évben oly gyakran megindíttattak, kevés kivétellel, nagyban és egészben becsületesen megállta helyét és nehéz viszonyok közt, megfelelni iparkodott az állam feladatainak. Ismétlem, én nem ítélem meg ily alacsony szempontból a tisztviselőket, sőt, azt hiszem, hogy az önkormányzat eddigi keretében tapasztalt nehézségek és összeütközések juttatták azon meggyőződésre a tisztviselői kar rúlnyoinó részét. De ha. elfogadnám is az önök álláspontját, ha arra a szempontra állnék, a mit egyáltalában elutasítok magamtól, hogy a fizetés és állandóság reménye az, mely a tisztviselői karban a törvényjavaslat számára oly kedvező fogadtatást keltett: ugyan mit kellene, tartanom az oly intézményről, a mely oly tisztviselőket nevel, a kik saját állásukra való tekintetből megtagadják szülőföldjüket, a melynek létüket köszönhetik. (Helyeslés jobb felől.) Azt hiszem, hogy ha meggondolták volna, önök ezt a következtetést, bizonyára nem állottak volna elő ily szerencsétlen panaszszal. (Úgij vem! jobb felöl.) Legyen szabad még csak pár szóval megemlíteni, hogy az államhatalmi teendők köre és az önkormányzati teendők köre és természete e*
