Képviselőházi napló, 1887. XXIII. kötet • 1891. április 13–junius 4.
Ülésnapok - 1887-495
344 **&• orsíágos fllós 1891, jnnlns S-án, szerdán. baloldalon.) Csakis a szabadságfia rcz lezajlása után kezdett az akkori kormányzatban lábra kapni az az irány, mely a magyar államot nemzeti jellegéből ki akarta vetkőztetni. Fel is tünedeztek egyes aspiratiok és nemzetiségi igények, melyek alkalmasok a magyar államot nemzeti jellegébői kivetkőztetni. Hogy komolyak voltak-e az 1867-ki kiegyezés után ezen nemzetiségi igények, vagy csak egyes nemzetiségi kolomposok által voltak felfújva, vagy a magyar államférfiak ezen a téren is a politikai félénkség hálójába kerültek: azt ezúttal kutatni nem akarom. Csak azt óhajtom consfatálni, hogy a magyar politika szükségét látta annak, hogy számoljon a nemzetiségi igényekkel. A magyar törvényhozás ezen a téren és az egymásután következő kormányok nem tettek eleget annak, a mit egy határozott magyar nemzeti politika követelt volna. Kérdem, hogy vájjon 1867 óta a magyar állam nemzeti erejének fejlődéséről és megerősödéséről lehet-e szó? Nem vagyok az az ember, a ki a gyakorlati politika kérdéseit egyes nagyhangú szavak mögé rejti: épen azért kijelentem, hogy midőn a magyar állam nemzeti erejének fejlesztéséről szólok, ez alatt azt értem, hogy a kormánynak és a társadalomnak oda kell működnie, hogy a hazának minden ajkú polgára magyar állampolgárnak tekintse s tartsa inagát, ezt minden tette és eljárása kitüntesse és hogy a magyar állam joggal követelje mindenkitől, a nem magyar ajkú állampolgároktól is, a magyar haza, a magyar állam iránti ragaszkodást, hűséget és szeretetet. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Minél kevesebben teszik ezt, vagy minél többen vannak, a kik közönbösek ez iránt, annál gyengébb a mi nemzeti állami politikánk. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Nem akarok szigorú mérleget felállítani e tekintetben, hogy vájjon ez irányban az 1867-ki és a jelenlegi állapot között van-e különbség; de nem hagyhatjuk figyelmen kivül, hogy komoly, állandó, számbavehető előhaladás ezen a téren sincsen; mert hogy haladás volna, azt csak az állíthatja, a ki nem ismeri a viszonyokat künn az életben, vagy pedig a hazafias phrasisokat készpénznek veszi. A nemzetiségi lapok legnagyobb része ma is ép olyan izgató és gyűlölő hangon nyilatkozik minden ellen, a mi magyar, mint 1867 előtt. A nemzetiségi agitátorok, ezen többnyire haszonlesésből működő egyének, semmivel sem járnak el ma mérsékeltebben, mint a magyar kormányzatnak megkezdésekor. A mi pedig a falu szájait, ezen legveszedelmesebb fajtájú agitátorokat illeti, ezek úgy számban, mint műveltség tekintetében sokkal magasabb arányban vannak most, mint ezelőtt. És ezen nem is lehet csodálkozni, t. ház, mert úgy a magyar törvényhozás, mint rz egymásután következő magyar kormányok az ifjabb generatio, ifjúságunk hazafias nevelésére nem tette meg azt, a mi szükséges s a mit a helyes nemzeti politika legelemibb követelménye igényelt. (Úgy van! a szélső baloldalon.) A nem magyar ajkú iskolából kikerülő ifjúság — megengedve mindig az egyes kivételeket — tele van részbea hamis ábrándokkal és gyűlölettel, részben a magyar viszonyok és hatalmi tényezők iránti hamis és téves tanokkal. (Úgy van ! a szélső baloldalon.) Ilyen körülmények közt és ilyen nevelés mellett, hogyan váljék az ilyen ifjúból, ha csak erős kritikája nincsen, más, mint a magyar haza, a magyar dicsőségnek és boldogulásnak ellensége, vagy az ország közömbös polgára. Pedig annyira hátramaradottak vagyunk a nyugoti civilisatioval szemben, hogy T nekünk minden állampolgár activ működésére szükségünk van, hogy versenyezhessünk a szomszéd államokkal. Es épen azért ón részemről elkárhoztatom azon politikai irányt, mely ifjúságunk neveltetését részben legalább kiadta az állam kezéből és oly elemekre bízta, melyek megbízhatatlanok, s melyeknek ellenőrzése teljes lehetetlenség vagy önámítás. De ettől eltekintve is, az volt mindig a magyar nemzetiségi politikának a legfőbb baja, hogy általában nem volt semmi nemzeti kormányzati politikája, (Úgy van! a szélső baloldalon.) vagy a mint helyesen jegyezte meg egy szellemes hírlapíró, a ki épen közelemben ül, (Egy hang a szélső baloldalon: Kaas Ivor.) hogy a hány főispán van Magyarországon, ugyanannyi belügyi politika is van nálunk érvényben, (Úgy van!a szélső baloldalon.) és így nem csoda, hogy — most csak az ország erdélyi részéről szólok — míg az egyik túlnyomóan nem magyar ajkú polgárok által lakott megyében az utolsó körjegyző is megtanult vagy tanúi magyarul, addig más megyében az alispán is németből fordíttatja le határozatait magyarra. (Felkiáltások a szélső baloldalon: Elég szégyen!) És ezt a visszásságot nem a magyar önkormányzat, nem a választási rendszer idézte elő, hanem a magyar nemzeti politikának az az iránynélkűlisége, hogy a főispán mindenütt saját belátása, saját többé-kevésbbé kisebb-nagyobb tanulmánya után alkotott meggyőződése szerint festett képet magának arról, miképen kell és lehet Magyarországot igazgatni, és politikáját e kép keretéhez illesztette. Hiszen nem mondok újat, hogy az erdélyi részekben a múlt kormányok alatt a négyféle kathegoriájú főispánok szerint négyféle a kor-