Képviselőházi napló, 1887. XXIII. kötet • 1891. április 13–junius 4.

Ülésnapok - 1887-493

294- í98> országos fllés 1891. juniiig lén, hétfőn. Mit akar e javaslat lényegében? E javaslat ott, a hol az organismus szabad fejlődést, tehát a közszabadságot kívánja, a gyámkodást akarja annak helyébe állítani s azt, a mi rubrikát nem tűr, rubrikába akarja szorítani; ott pedig, a hol a legmélyebb belátás szükséges, a bol az organismus nak térre van szüksége, korlátokat szab. S ha mi, t. ház, áz absolutismust történeti szempontból veszszük s el sem is hagyjuk a mostani úgynevezett osztrák magyar monarchia határait: azt találjuk, hogy hiszen már volt absolutisticus rendszer odáig fejlődve, hogy nemcsak tisztviselőket neveztek ki, nemcsak társadalmat fogtak admínistrativ rubrikákba, hanem családfőket is neveztek ki. Ez, t. ház, a maximum. S ha végre összes következményeiket levonjuk, oda kell, hogy jussunk a tiszta, valóságos granicsár-rendszerhez, a mely kinevezte a családfőt is, a melynek a család mindenben alá volt vetve. (Élénk tetszés a szélső haloldalon ) Vegyük már most a harmadik szempontot. Ez a szempont az, a mely a nemzetben egy plasticus massát lát, s mely több-kevesebb nemewlelkűséggel, több-kevesebb akarással és legtöbbször nem-tudással próbált formálni belőle valamit. Talán nincs jelenleg Európának egyetlen egy nemzete sem, a melyet annyiszor tekintettek volna plasticus unissának, mint épen a magyar nemzet. Gondoljanak önök csak II. József kísérleteire, (Igaz! Úgy van! a szélsőbalon.) a ki plastikus massát látott e nemzetben s át akarta formálni németté; (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) gondoljanak vissza mindazokra a kísérletekre, melyek nemcsak a Bach-korszakban történtek, sőt nézzék azt az átgyvirási processust, a melyet tizenöt éven át Tisza Kálmán megkísérlett. E kísérletek mind plasticus massának tekintik e nemzetet s megfeledkeznek arról, hogy ez egy élő organismus, a mely fejlődni akar s melynek fejlődni joga s fejlődési térre szüksége van. (Igaz! JJgy van! a szélső baloldalon.) T. ház! Mit tartok én közigazgatásnak és a közigazgatás lényegének ? S ne méltóztassanak szerénytelenségnek venni, ha megmondom, ha az énre súlyt fektetek, mert ez elvégre kötelességem, ha már állást foglaltam a kérdésben. Ha elképzeljük azt, hogyan keletkezett az emberi társadalom: hát be kell vallani, hogy ez nem egy mesterséges, nem egy véletlen processus, hanem fejlődésmenete és eredménye s hogy ennek törvényei mások nem lehetnek, mint a családéi. Ott, a hol a családok felszaporodtak s ezek bizonyos körülmények és viszonyok behatása alatt, egy nagyobb mérvű egységet alkottak, ott a családoknak közös érdeke vált az administratio csírájává. Tehát a családok közérdeke az administraíio csírája. Ha ez a fejlődés normálisan halad, akkor ma nincs sehol közigazgatási kérdés. Akkor nem fogunk fejtegetni alapelveket, nem fogjuk feszegetni azt, hogy a kinevezési vagya választási rendszer a helyesebb-e. Ez fejlődőit volna a maga törvényessége szerint és vezetett volna fokról-fokra, a magasabb culturalis állapotokon keresztül, mindig a valóságos közérdek iránya szerint, a czél felé. De, t. képviselőház, a mi ezt a fejlődési menetet mindenkor, minden körülmények között megzavarta : az mindig az önzés, a hatalmi vágy, a kizsákmányolási törekvés volt; és hiába beszélnek bármit, a dolog ma is úgy áll, hogy az egyik rész keresi a valóságos közérdek megóvását, a másik pedig a közérdek rovására a saját önző czéljainak kiaknázását. (Igaz! Úgy van! a szélsőbalon.) Nekünk is szem előtt kell ezt tartanunk, t. képviselőház, ha egyszer az administrationalis kérdések vitatkozásába akarunk belefogni; mert ha ezt eltévesztjük, akkor megtaláljuk azt, a mi már hónapok óta folyik, hogy tudniillik az egyes admínistrativ köröknek egymásra való hatását, a viszonyok apró eseprő voltát feszegetjük és úgy járunk, mint a példabeszéd mondja: nem látjuk meg a fától az erdőt. T. ház! Ha már én a fejlődési viszony szempontjából tekintem a dolgot, ki kell emelnem, hogy az előadó úr és a ministerelnök úr is hivatkozott a történetre, sőt a ministerelnök úr odáig ment, hogy azt mondta, hogy az ősi vármegye a legrégibb időben nem is volt admínistrativ intézmény, hanem az egy várteríílet, tehát egy bizonyos territoriális fogalom volt. Én most nem foglalkozóin azzal, t. ház, bogy mennyiben igaz ez, mennyiben nem; hanem egyszerűen acceptálom a t. ministerelnök úr ezen definitióját és constatálom, hogy ez az eredetileg territoriális fogalom az idő során kifejlődött nemcsak administrationalis apparátussá, hanem a közszabad«ág valóságos bástyájává. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Hát lehet-e tagadni, t. ház, hogy annak a nagy, felséges felbuzdulásnak, mely 1848-hoz vezetett, más volt a fészke és tulajdonképeni központja, mozgatója és összefoglalója, mint a magyar megye? (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Es mi volt ennek a mozgalomnak tulaj donképeni nagy triumphusa? Szerintem az, hogy az az átalakulás, mely Európa minden nemzeténél, mely erre az ösvényre lépett, véres forradalomra vezetett, nálunk a megye közbenjárása, segítsége folytán, az eszmék terjesztése és a megyei elemek belevonása útján, mondom nálunk vér nélküli forradalmat eredményezett, mely egészen békésen fejlődött és végződött. Hogy ez átalakulásnak nem nyerhettük