Képviselőházi napló, 1887. XXIII. kötet • 1891. április 13–junius 4.

Ülésnapok - 1887-493

282 498, orsírtgos ttlés 1891. Június 1-én, hétfőn. zatnak épen azt a rendszerét, mely nálunk a helyzet követelményeként kifejlődött, melynek keretei minden hamisítás és eltorzulás után is még fennállanak, melynek nemzetül és alkotmányos nemzetül való fenmaradásunkat köszönhetjük. (Igaz! Úgy van! a szélsőbalon.) Nem holmi helyi érdekek, megyei belügyek, épen a közigazgatás, épen a végrehajtó hatalomnak megfelelő része kell, hogy az önkormányzat útján a nemzet kezében maradjon. A magyar önkormányzat alaptételének annak kell maradni a jövőre is, mit törvénybe igtatott maga az 1870, törvény is, hogy tudniillik »a törvényeket s a kormánynak a törvényen alapuló rendeleteit a törvényhatóság hajtja végre saját választott tisztviselői által.« Ezekben a viszonyokban rejlik a kérdésnek óriási fontossága, melyet elismer, érez ösztönszerűleg mindenki e hazában. A legnagyobb alkotmánykérdés ez és nem közigazgatási kérdés. Oly fontos nálunk az önkormányzatnak alkotmányjogi szerepe, rendeltetése, hogy ha választani kellene, mit akarunk, közjogi garantiát vagy jó közigazgatást: én feltétlenül az elsőhöz ragaszkodnám, mert élni, megélni államúl és nemzetül, legfőbb érdekünk mindenek fölött. (Helyeslés a szélsőbalon.) De ez az alternatíva nem létezik. Hát kérdem, mióta egyértelmű a centralisatio a jó közigazgatással? Kinek áll érdekében inkább az, hogy a közügyek jól kezeltessenek, hogy a közigazgatás terén igazság mindenkinek kellőleg szolgáltassók; vájjon annak a bureaueratiának, melyet csak a jó fizetés buzdít s csak a fegyelem vagy fenyíték tart vissza, vagy annak a közönségnek, melynek bőréről van szó? Amerikában, Angliában, Svájczban nem ismerik, mi az állami közigazgatás: tehát ott nincs jó közigazgatás? Es ezek az országok nem tudtak a culturának meglehetős nagy fokára emelkedni, daczára annak, hogy az állami közigazgatás gondozó és dajkáló eljárását nélkülözték? Mert hát az államnak ezt a culturmissioját mindig egybekapcsolják a jó közigazgatással. Hát, mit gondolnak? Azt hiszik, hogy ennek az országnak népét kényszereszközökkel, amúgy Nagy Péter ezár módjára, kell a cultura útjára vezetni? Nem hogy a cultura iránt ne volna az önkormányzatot kezelni hívatoti népünknek elegendő érzéke: ezen érzék a mi anyagi tehetségünkhez képest már inkább túltengésbe megy. Ázsiai állapotokról beszélünk még mindig? Ezek a szegénység tünetei egyedül; de ezen más eszközökkel kellene segíteni. Teremtsük meg az anyagi gyarapodásnak nélkülözhetetlen eszközeit; vessünk véget culturai fejlődésünk azon egyoldalúságának, mely legfőbb forrása összes társadalmi bajainknak, akkor majd eltűnnek az ázsiai állapotok. (Helyeslés a szélsőbalon.) Es itt engedje meg a t. ház, hogy néhány észrevételt tegyek egyik részletére annak a mindig nagyszabású és jeles beszédnek, melyet gr. Apponyi Albert t. képviselőtársunktól az utolsó ülésben hallottunk. (Halljuk! Halljuk!) Csak egy részletére — mondom — mely a beszédem folyamában utoljára említett tárgygyal van kapcsolatban. Azokkal a személyes vonatkozású dolgokkal, confessiokkal, melyek a t. képviselő úr beszédének jelentékeny részét képezték, foglalkozni nem akarok. Érdekesek voltak, mint minden, a mi érdekes személyekre vonatkozik; de utóvégre is személyes és családi dolgok — politikai személyiséget és politikai családot értve természetesen — melyek szorosan a tárgyhoz nem tartoznak. Nem foglalkozom azon diíferentiák vékony deszka-kerítésével sem, mely a tisztelt mérsékelt ellenzéket és a szabadelvű pártot még mindig elválasztja. Meg vagyok róla győződve, hogy azok az annyi barátkozásból megmenekült diíferentiák el fognak enyészni; természetesen be fog az következni a tisztelt képviselő úr által féltalált szellemes formák által, mely úgy szól, hogy ő kifogásolja a törvényjavaslatot, de elfogadja és bárki ellen védelmezni kész a reformot. Nem foglalkozom velük azért sem, mert előttem, mihelyt egyszer a főkérdés el van döntve, mihelyt egyszer az államosítás alapelvei meg vannak állapítva: az, hogy mikép csinálják meg önök azt az általuk úgynevezett önkormányzatot, miképen módosítják egy kicsit így vagy egy kicsit amúgy — egészen közönyös. De nem hagyhatom szó nélkül azt, mit a tisztelt képviselő úr a magyar nemzeti jellemről mondott. A t. képviselő úr ugyanis nemcsak hogy azokhoz csatlakozik, kik mint az imént említettem, nevezetes culturai missiót tulajdonítanak a közigazgatásnak és nevezetes culturai eredményeket várnak az állami közigazgatástól: a t. képviselő úr sokkal tovább megy, ő azt hiszi, hogy az állami közigazgatással lehet és kell kicorrigálni a magyar nemzet jellemének fogyatkozásait, ő a magyar nemzet regeueratióját tartja szükségesnek és várja a behozandó reformtól. Súlyos vádakat hoz fel a képviselő úr. Azt mondja, hogy: »a magyar nemzeti jellem aggasztó vonásai közé tartozik a pongyolaság a kötelességteljesítés terén«, hogy: »hajlandó a pajtáskodásnak feláldozni a szigorú erkölcsi felfogást, a legfontosabb állami tekinteteket és érdekeket«. Jellemvonása igenis annak a centralista iskolának, melynek a t. képviselő úr szószólójává tette magát, a kegyelet hiánya a nemzet múltja, maga a nemzet iránt. Nagyon sokszor