Képviselőházi napló, 1887. XXIII. kötet • 1891. április 13–junius 4.

Ülésnapok - 1887-490

2jjQ 490. országos ülés 1891. május 26-án, kedden. nem volna tiszta és kétségtelen. Az egyik a sóbánya-jegyek kérdése. Ezt, ha jól vettem ki t. képviselőtársam felszólalását, ő is nem annyira azon szempontból hozta fel, mintha ez controvers kérdés volna, hanem a jövőbeli rendezéssel kap csolatban utalt a mai helyzet némely hátrányaira. Igen könnyen lehetne azonban felhasználni ezen nyilatkozatát, ha nem rectificálnám, vagy esetleg a t. képviselőtársamnak nem nyílnék alkalma, hogy rectificálja azt, arra, mintha itt némi kétely merülne fel az iránt, hogy a sóbánya-jegyekben mutatkozó kevesllet pótlására kibocsátott államjegyek jogi természete milyen és azok beváltási kötelezettsége kit terhel. Azt hiszem, abban egyetértek a t. képviselőtársammal, hogy e tekintetben teljesen tiszta a helyzet. A törvény világosan rendelkezik, úgy, hogy a sóbánya-jegyek kevesbletének pótlására kibocsátott államjegyek beváltási kötelezettsége kizárólag az osztrák kormányra hárul. A másik kérdés, a melyet meg kívánok említeni, az egyesületi tallérok, a régi tallérok kérdése. Itt ismét — az adatok sem lévén kezem ben — a nélkül, hogy belemehetnék a dolog érdemleges előadásába, bátor vagyok azon határozott meggyőződésemnek adni kifejezést, hogy itt a jogi álláspont teljesen kétségtelen és semmiféle j'ogosult indok és alap arra, hogy az osztrákmagyar monarchiával szemben a külföld követelést támaszthatna, fenn nem forog. Ezek után visszatérhetek oda, hogy ismételten hangsúlyozzam örömömet a felett, hogy a valuta-rendezés kérdése és pedig nemcsak mintegy oda dobott szó, de némely tekintetekben már életbe vágó részleteiben is, nálunk nem pártkérdés, hanem erre nézve talán már ma is constatálhatom az egységes magyar közvélemény létezését. És tehetem ezt nemcsak azokra nézve, a miket t. képviselőtársam általánosságban a valuta rendezésének üdvösségéről elmondott; de igen nagy örömömre szolgált, hogy tehetem arra nézve is, a mit a monometallismus és bimetallismusra vonatkozólag mondott s örömömre szolgált, hogy oly párt részéről, mely eddig e kérdésben nem nyilatkozott, most egy határozott és minden kétséget kizáró nyilatkozat történt a monometallismus álláspontja mellett Erre vonatkozólag csak egyet akarok megjegyezni — és nem is akarok vitatkozásba bocsátkozni a felett, hogy elméletileg a bimetallismus, vagy monometallismus helyesebb-e, bár én az utóbbinak híve vagyok — és ez az, hogy a bimetallismus híveinek is be kell látniok, hogy épen a mi viszonyaink között a bimetallismus nem vihető keresztül másképen, legalább érdekeink könnyelmű koczkáztatása nélkül nem, mint ágy, hogy ha előbb az arany valutára térünk át s azután, ha ez sikerül, fogadunk <•! egy, esetleg létrehozható nemzetközi bimetallisticus alapot. Hasonlókép nem hangsúlyozhatom eléggé egyetértésemet arra vonatkozólag, a mit t. képviselőtársam a csonka valuta előnyeiről és hátrányairól elmondott. Én nem vagyok oly skepticus e dolgot illetőleg, mint eddig sokan épen a pénzügyi körökben. Meg vagyok róla győződve, hogy a szükséges arany — egyes acut krízisek perczeit leszámítva — bármikor megszerezhető lesz. De azt tartom én is, hogy arra, hogy ez az arany meg legyen tartható, szükséges, hogy a rendezés radicalisan, szigorú és egészséges alapon vitessék keresztül és minden concessio, melyet ezen a téren tenni lennénk kénytelenek, veszélyeztetni fogná a rendezés állandó sikerét. Ahhoz, a mit a relatio megállapításának idejére nézve mondott t. képviselőtársam, azt hiszem — a ki a dolog részleteivel komolyabban foglalkozott —- tudja, hogy szó nem fér. Nem is képzelhető a dolog megoldása másként, minthogy az effectualás successive történjék, s hogy ezen a téren az érték-relatio megállapítása legyen az első lépés. Ez a dolog természetéből folyik s e nélkül a kérdés megoldásához hozzá sem lehet fogni. A mi magát a relatio kérdését illeti, e tekintetben elmegyek a t. képviselő úrral odáig, hogy én is azt mondom, mikép a szigorú egyoldalú jog szempontjából vitatható és talán érvényesíthető volna t. képviselőtársam azon álláspontja, hogy az állam nem köteles az új pénzben többet adni egy forintért, mint a mi egy negyvenötöd font ezüst mai piaczi árának megfelel. Ez az álláspont azonban, mint mondottam, egyedid a rideg jog szempontjából fogadható el. De ha figyelembe yeszszük közgazdasági viszonyainkat; ha meggondoljuk azt a felfordulást, mely összes pénzügyi és hitelviszonyainkat, valamint államháztartásunkat érné, ha ez az álláspont teljes szigorral érvényesíttetnék: akkor aligha állíthatjuk azt, hogy a közgazdasági szempont is e mellett érvényesül. Ennek kiegészítéséül, t. képviselőtársam, annyit mondok — a mit azért említek fel, hogy ne látszassam oly színben, mintha t. képviselőtársam szavait félreérteném, vagy máskép akarnám feltüntetni — hogy azt tartja a minimumnak, a mit a kormánynak adni kell s ennél többet adni lehet. Hogy mennyivel lehet többet adni, arra csak egy megjegyzést tett, tudniillik azt, hogy az átlagoknak kiszámítását nem acceptálhatja s minden átlagot önkényesnek tart. Hát, t. ház, ha mi egyáltalán figyelembe akarjuk venni a mai osztrák-magyar forintnak tényleges értékét, vájjon, hogy kaphatjuk meg helyesen ezt az értéket? ÍJgy-e, ha egy napot