Képviselőházi napló, 1887. XXIII. kötet • 1891. április 13–junius 4.

Ülésnapok - 1887-477

10 477. országos ülés 1891. április 15 én, szerdán. jára kérem a t, ház figyelmét, melyből meg fog győződni, hogy nálunk csak a szép szavak és a nagyhangzásii elvek járják; de maguk a tények által, a melyek a m;iguk tisztaságában feltaláltatnak, a mint eltelik az idő, hogy úgy mondjam, lealáztatnak. Tudjuk, t. ház, hogy a közjegyzői intézmény, kivált a vidéken, nem áldásos intézmény a szegénységre, kivált oly esetben, mikor férj és feleség közt szerződéskötésnek szüksége áll elő. Hát nem akadt az igazságügyi bizottságban egy tag sem, a ki felemelte volna tiltakozó szavát e javaslat 15. §-ának d) pontja ellen és mérlegelni tudta volna, hogy mit tesz az, ha négy királyi járásbíróság részére kirendelt közjegyzőnek székhelyére kell vándorolni 15 — 20 mérföldről a szegény embernek, hogy a feleségére írathassa 15 holdnyi parcelláját. Nagyon sajnálom, hogy senki jobb tanúbizonyságul nem szolgálhat, mint az igazságügyibizottságnak egy a múltban is nagyra fel vergődött tagja; a minthogy csak itt az ócsai, nagykátai, monori, ráczkevei járásokban oly kiállhatatlan viszonyok jöttek létre, hogy ezen négy királyi járásbíróságnak, mondhatni egy kis országot, egy kis német fejedelemséget képező territóriumnak, egy közjegyzője van ; úgy hogy a szegény ember sokszor megkínálja a jegyző urat, hogy vigye el kis szőlőjét, csak a számláját ne fizettesse meg általa. És, t. ház, ha meggondoljuk azt, hogy példáxil az a Szigetség, a Csepelsziget végén Monortól 15 mért földnyi távolságra fekszik; ós hogy a közjegyző két ügyleti tanú előtt, kiket személyesen ismer, tartozik az okiratokat megszerkeszteni és aláírni; és ha meggondoljuk, hogy a szegény ember nem tudja, mert nem tanítja őt senki a közjegyzői törvény miként való alkalmazására és elvisz magával két ilyen ügyleti tanút Monorra, kiket esetleg a közjegyző nem ismer: a szegény ember ismét elmehet haza, a nélkű!, hogy valamit végzett volna. És miután a mi közjegyzőink úgy intézik a nép rájuk bizott dolgát, hogy nem a törvényben megszabott illetékeket szedik, hanem azt szokták odajegyezni, hogy »a költségek kölcsönösen kiegyenlíttettek« ; tehát, a hol például 6 forint a díj, ott 60—80 forinttal fizettetik magukat; ahol 40—50 forint a díj, mint például Gyomán, ott 3 —400 forintot szednek a jogkereső féltől: nagyon természetes, hogy az a szegény asszony, a kinek egy szőlőcskéje van, mely tulaj donképen azóta vétetett, a mióta János gazdának felesége és azt minden bekövetkezhető eshetőség ellen biztosítva akarja látni és annak a kis parcella szőlőnek fele tulajdonjogát a saját nevére akarja íratni, ha Makádon lakik, Monorra kell mennie, hogy 50 forintot érő szőlőcskéjét biztosítsa, inkább el hagyja veszni az egészet; mert hisz az utazás és költségek többre mennek, mint a mennyit az ér. Már pedig a mélyen t. előadó úr maga mondotta, hogy a betét-szerkesztésnek az volna a ezélja, hogy mindenki könnyű szerrel bejegyeztethesse a maga tulajdonjogát; ennek pedig épen ellenkezője áll: ezért én a 15. §, c) pontját a magam részéről el nem fogadhatom. Nem fogadom el pedig azért, mert azon betét-szerkesztésnek főnöke, törvényszéki bíró lévén, az egyúttal az államhatalomnak fizetett tisztviselője, a ki idáig az ilyen jogeseteket a helyhatósági közegek meghallgatása után jegyzőkönyvbe vévén, elintézte; azt hiszem, a törvény e dispositióját úgy kellett volna megállapítani, hogy a közjegyzői intézmény ide vonatkozó szakasza épségben tartása mellett, kivételkép a betétek szerkesztésénéi előforduló jogügylet a betétszerkesztőség által felveendő jegyzőkönyvben végérvényesen elintéztetik. Ezzel lett volna. csak megmentve a közönség a sok secaturától. Ily értelemben módosítványt is szerkesztettem a 15. §. c) pontjához: méltóztassanak azt annak idején elfogadni. Most a javaslat 10. §-ára kívánom felhívni a t. ház figyelmét. Én is megkivánom, hogy a fél a törvényes fórum előtt tisztességesen viselje magát; de viszont nem tartom helyesnek, hogy a jogszolgáltató fórum úgy szabhassa ki a rendbírságokat, hogy a fél azok ellen ne élhessen jogorvoslással. A bizottság a 10. §-ban a 20 frt rendbírságot leszállította 10 frtra, abból indiílva ki, hog3

T itt többnyire szegény emberekről van szó; pedig nem úgy van. Az a szegényebb ember meghúzza magát és tiszteli felebbvalóit; hanem vannak olyan meggazdagodott emberek, a kik buták és vagyonukra hivatkozva azt hiszik, hogy ők nagyobb urak ama törvényes fórumnál. Ez új emberek igenis henczegnek. Ezért a bírságot 1 írttól 50 frtig kellene megállapítani, de úgy, hogy megadjuk a félnek a felebbezési jogot. Hiszen, t. ház, látjuk a magunk életében, milyen nagy szerencsétlenség az, hogy a t. ház úgy alakította meg magát, hogy a bíráló bizottság határozatait a képviselőház plenumához felebbezni nem lehet. Mennyi keserűségnek, mennyi fájdalomnak, mennyi igazságtalanságnak lenne elvéve az éle, ha a bíráló bizottságok határozata egy felsőbb fórumhoz lenne felebbvihető. Én soha, de soha semmi szín alatt egyes embernek, vagy collegialis testületnek meg nem tudnám adni azt a hatalmat és jogot, hogy az általa egyszer contemplált és kimondott ítélet végrehajtható és jogerős legyen; mert a bírói széken Is emberek ülnek; és ki tehet arról,hogy a bíró nincs felmentve az emberi szenvedélyek