Képviselőházi napló, 1887. XXIII. kötet • 1891. április 13–junius 4.

Ülésnapok - 1887-482

Í04 482. orssAgos Blés 1891. április 23-án, esütörtSkftn. viteli szabályellenes rendetlenséget eollegialis bíróságnál, senatusban követik el; ahol tehát nem egy ítélőbírót, hanem esetleg az egész senatust, az egész collegiumot illeti a felelősség az elkövetett rendetlenségért; a hol tehát nem ítélőbírót — mert hiszen voltaképen mind a három ítélőbíró — hanem az egész tanácsot kellene rendbírsággal sújtani. Ha tehát ez a szakasz így marad, akkor az tényleges alkalmazásában csak arra vezethetne, hogy csak az egyes bíróságokat, íogja sújtani. Ez, azt hiszem, nem intentioja a t. minister urnak. Módot kell tehát találni arra, hogy ha senatusban követik el az ilyen rendetlenséget, annak megtorlása iránt is intézkedés történhessék. Nem tudom, vájjon a t. minister úr megint a törvény-maeyaiázat refugiumához folyamodik-e vagy sem; de valamiképen ennek nyomának kell lennie, hogy a praxisban ezzel tisztában legyünk. Ez a megjegyzésem. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Szilágyi Dezső igazságügyminister : T. ház! A javaslalnak ez a szakasza az, a melyet tisztán a gyakorlati szükség alapján vettem fel a törvényjavaslatba. Merem mondani, hogy a kezdeményezése ennek a rendelkezésnek nem is tőlem ered, hanem egyenesen és határozottan kivétel nélkül olyanok köréből ered, a kik a felebbviteli bíróságoknál vannak s a kik hosszú gyakorlatban szerzett tapasztalatok alapján egy ilynemű intézkedést szükségesnek és hatásában minden valószínűség szerint üdvösnek tartanak. Arra a tragieusan kifestett képre nézve, hogy a rendbírság alkalmazásánál egy ég ugyanazon a fórum legyen feljelentő, védő, vádló, talán kivégző is: Kemény Pál t. képviselő úrnak Veszter Imre t. képviselő úr — gondolom — kellő módon megfelelt. Hiszen minden rendbírság olyan a világon, hogy az illető, a ki azt kiszabja, observálja az esetet, vádolja az illetőt és ítéli el őt. És néha ez ellen nincs is jogorvoslat, íigy hogy ezek a rémületes dolgok mindenütt előfordulnak, a hol rendbírság van, némely helyütt fokozva, a menynyiben nincs jogorvoslat ellene. Vagy rendbírság az, a miről szó van és akkor bánjunk vele úgy, mint rendbírsággal; vagy nem az, és abban az esetben természetes, hogy az államügyész vádja nélkül nem lehet az acták fel-nem-küldését megszüntetni. Szükség van erre az intézkedésre, t. ház, mert azok az apróbb hibák és rendetlenségek sok késedelmet és sokszor helyrehozhatlan kárt okoznak a feleknek. A gyakorlat mutatja, hogy az egyszeri, a kétszeri, sőt az ismételt figyelmeztetés sem használt. A felső bíróságok szinte ismerik már azokat az alsó bíróságokat, törvényszékeket s járásbíróságokat, a hol a pontosság e tekintetben valóban nem tudott meghonosodni. Azt mondják a felső bíróságok, hogy még az is előfordult, hogy habár egy és ugyanazon ügyben ismételten leküldettek az ügyíratok, még sem tétettek meg a kellő intézkedések, a melyek szükségesek voltak. A mi a második módosítványt illeti, hogy a rendbírság az ítélő bírákra ne terjesztessék ki, hanem tisztán a kezelő személyzetre szoríttassák : én azt nem tartom elfogadhatónak, mert sohasem fogadhatom el, hogy ilyesmi a bírák tekintélyét sérti. A bírákat az, ha pontos és praecis eljárásra köteleztetnek, nem sértheti; a dolognak leplezése és a pongyolaság pedig káros és sem a közönség, sem a bírói közegek érdekében nincs. A bírák tekintélye inkább azt kívánja, hogy semmi 8e lepleztessék és a mi hiba a bírák által követtetik el, toroltassék meg a bírákon épen úgy, mint a segédszemélyzeten. (Helyeslés jobb felől.) Igazat adok a t. képviselő úrnak abban, hogy többször fordul ily eset elő a kezelőszemélyzetnél, mint a bíráknál. Én erre nézve is határozott kérdést tettem több helyen és azt a felvilágosítást kaptam, hogy, fájdalom, a bírák körében gyakran, talán igen gyakran fordul ez elő. A bírákra nézve tehát valóságos szükség létezik ebben a tekintetben. Ha majd egy praecisebb, szabatosabb, pontosabb traditio általánosan és mindenütt meghonosúl — a mint ezt nyugaton, Németországban el tudták érni, a hol ilynemű rendetlenség a bírák körében a fehér hollónál is ritkább tünemények közé tartozik — akkor fel lehet vetni a kérdést, hogy vájjon ezen kevésbl.é gyakran előforduló esetekre érdemes-e szabályzatot hozni? De ma az eljárás e tekintetben nem oly pontos, nem oly praecis, mint a minőnek kellene lennie. Ez a szabályzat nagy mértékben hozzá fog járulni ahhoz, hogy ezen hiány orvosoltassék és ezért akarom ezen intézkedést a bírákra is kiterjeszteni. Végre észrevételt tett Polónyi Géza t. képviselő úr arra nézve is, hogy ez a szöveg két tekintetben kifogásolható. Egyik tekintetben, mert bizonyos hézagot tartalmaz, a mennyiben azt mondja: nem következetes a javaslat, mert hiszen ily mulasztás a kir. táblánál is előkerülhet, miért hát csak az első bíróságot kijelölni, a melynél az ily mulasztás — ha előfordul — rendbírsággal sujtatik, A táblánál talán nem fordul ily eset elő ? Sajnálom, hogy, a mint ő kifejezte magát, megint törvénymagyarázási fogáshoz ... (Derültség.) Polónyi Géza: Nem fogáshoz! Szilágyi Dezső igazságügyminister: ... tehát módszerhez kell nyúlnom. Ha a képviselő úr elolvassa a 13. és 15. §§-at, látni