Képviselőházi napló, 1887. XXII. kötet • 1891. február 3–márczius 26.
Ülésnapok - 1887-451
M 451. országos Blés február 4-én» szerdán. 18M. javaslat az, a mely behatóbb, komolyabb tárgyalást igényelne. Törvényeket alkotni utóvégre minden államban kell. Hisz a nélkül alkotmányosan kormányozni bajos volna. De azt mondani, hogy mi obruáljuk a törvényhozást, még sem lehet. Azt sem lehet állítani, hogy e javaslat oly következménynyel jár, hogy a magyar törvényhozásnak azután egész csapatot kell életbe léptetnie azon törvényhozási intézkedésekből, melyeket más államokban alkottak. Azt hiszem, a t. ház helyeslésével találkozom, ha azt mondom, hogy e téren csak annyit kell alkotni, a mennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az állam intézményeiben az ország minden rétege egységesen participáljon. Tovább legalább én részemről menni nem akarok. G-aal Jenő t. képviselő ár még két megjegyzést tett e törvényjavaslatra. Az egyik az, hogy e javaslat a kényszer kimondásában tálmegy a szükséges korláton. T. ház, a kényszer, melyről itt szó van, kétféle lehet. Az egyik az, a melynek alapján kimondatik, hogy valaki valamely pénztárba belépni köteles. Kérdem, hogy a ki hazai viszonyainkat ismeri, hiheti-e, hogy ily kényszer kimondása nélkül betegsegélyző pénztáraink egyáltalán tudnának existálni? Ha e kényszert elejtjük, betegsegélyző pénztáraink legtöbbje fenn nem állhat, (Igaz! Úgy van!) A másik kényszer az, hogy kimondatik, hogy valaki betegsegélyző pénztárt állítani köteles. Én, t. ház, contradistingválok. A belépésre való kötelezettséget kimondtam, inert szerintem ép nálunk nem az intelligentia mérvadó a belépési kötelezettségre, hanem mérvadók viszonyaink és az a követelés, hogy a legalsóbb rétegekig lemenőleg a betegsegélyzés jótéteményében mindenki részesittessék. I> a t. képviselő úr, ki szememre hányja, hogy kelleténél tovább mentem a kényszerben, a kényszer másik nemét hajtotta túl. Mert ő minden gyárra, minden községre ki akarja mondani a pénztár-felállítás kötelezettségét. Ez lényeges különbség. Sokkal enyhébb, a mit én mondok, midőn a munkást és azokat kényszeríteni a • belépésre, kikről a 2. és 4. szakaszokban szó van ; mint az, midőn a gyárakat kötelezzük, hogy pénztárt létesítsenek. Gyáraink legtöbbje nincsen abban a helyzetben, hogy a gyári pénztárakért a felelősséget magára vállalja. (Igaz! Úgy van!) Ha én azt mondom törvényjavaslatomban, hogy a gyárnak joga van felállítani pénztárt: az érthető; mert ha abba a helyzetbe jön, hogy pénztárt állíthat magának. minden jó gyár meg fogja ezt tenni. De egyszerűen kimondani azt, hogy minden száz munkással bíró gyár köteles pénztárt állítani: nem egy esetben ezen r gyár tönkretételére vezetne. (Iga.?! Úgy van!) És miért zárjam el a vállalatot és a gyárt attól, hogy munkásait nem az o pénztáránál, hanem más egészséges pénztárnál biztosítsa és azokért ott fizesse azt, a mit ha magára venne, elháríthatlan terhet képezne. (Helyeslés.) Ha valaki nékem a kényszer túlhajtását imputálja és hibául rója fel, hogy juthat ily kényszer követeléséhez a maga részéről ? (Helyeslés jobb felöl.) De miért mondja a t. képviselő úr azt, hogy én túlhajtom a kényszert? Két oknál fogva: először, mert a tanonezokról, és másodszor, mert a kereskedelmi segédekről is egyaránt intézkedik a törvényjavaslat. Nézzük meg ezt a kettőt közelebbről. (Halljuk! Halljuk!) A kereskedelmi segédekről gondoskodni kellett ezen törvényjavaslatban, mert megvallom őszintén, nem tudom az okát annak, hogy miért kelljen ezek és más segédek tekintetében különbséget tenni. A törvényjavaslat 2. szakasza megmondja, hogy a belépési kötelezettség fennáll azokra nézve, a kinek napidíja 4 forintnál vagy évi 1200 forintnál nem magasabb. Ezeknek az embereknek valóságos jótétemény az, hogy ők kötelesek lesznek ezen pénztárakba belépni. (Helyeslés.) T. képviselőtársam azt mondja: de miért, őket erre kényszeríteni, mikor ők ma is, társadalmi úton, ily pénztárakat létesítenek. De hol van e törvényjavaslatban eltiltva az, hogy jövőre ilyeneket létesítsenek? Nincsen sehol. Ki támadja meg azokat a pénztárakat, melyek ma e tekintetben fennállanak? A törvényjavaslat csak azt mondja, hogy magánpénztár csak annyiban tartozik átalakulni, a mennyiben ezen törvény előnyeit igénybe akarja venni. De ha ezt nem akarja, az illető egyesület megmaradhat úgy a minc most van és állani fog nem ezen a törvény alapján, hanem rendőri felügyelet alatt. De t. ház, ha a t. képviselő urnak ezen indoka is elesik, miért vettem én fel ezeket is ezen javaslatba? Mert az 1884. XVII. törvényczikk ezt is már hangsúlyozta. Ennek 142. szakasza azt mondja : »Addig is, míg általában a segédek és gyári munkások segélyezési ügye külön törvény által rendeztetik, a testülethez tartozó iparágak segédeinek segélypénztárai tekintetében következő határozatok irányadók.* Tehát már akkor lebegett a törvényhozás szeme előtt, hogy a betegsegélyezés ügye szabályoztatni főt;' és ezen setrélvezést nemcsak a testűletekre kell kiterjeSEteni, mert ott csak képesített iparosokról lehet szó s így nagy ; rész elmaradna, ha csak azokra gondolunk. Általánosítani kell tehát a dispositiot és ezt czélozza a törvényjavaslat. Kérdem tehát, t, ház: hibája-e ez a törvényjavaslatnak ? Bizonyára nem. (Helyeslés jobb felöl.)
