Képviselőházi napló, 1887. XXII. kötet • 1891. február 3–márczius 26.

Ülésnapok - 1887-451

451. országos ülés február 4-én, szerdán. 1881. 29 menyeknek meg akarunk felelni, különösen három dologtól kell óvakodnunk. Az egyik az, hogy az egyes jelenségeket, feltevéseket s hogy úgy mondjam, tüneteket ne úgy állítsuk oda, mint általános szabályt, mert végre is a kivételekre intézkedéseket alkotni nem lehet; a másik az, hogy ne induljunk külföldi minták után ; a harmadik pedig az, hogy őrizkedjünk azon felfogástól, mondhatni politikai doetrinától, hogy az embere- ' ket paragraphusokkal s törvényekkel lehet boldogítani; mert valósággal a törvénygyártási paroxismus idézi elő a mai korszak betegségeit (Közbeszólások a baloldalon: Csak nálunk!) ; nálunk is, másutt is és az, a mit Goethe Mefistójában olyan szépen jellemez ekként; * Verschafft euch Herren das hohe Festvergnügen Des Volkes Grlüek mit einigen Federzügen«. T. ház! Ha ezen momentumokat előtérbe helyeztem, ennek indoka az, hogy ezen törvényjavaslat ellen, mindegyik említett szempontból, bátor leszek néhány kifogást tenni. (Halljuk! Ralijuk! bal felől.) A törvényjavaslat indokolása előadja azt, i hogy ilyen intézményekre szükség van azért, mert ilyenek vannak Ausztriában és Németország- j ban. Ha már most megtörténik az, hogy a munkások ottan ezen intézmények folytán kedvezőbb i helyzetben vannak, mint nálunk: előadhatja magát I az az eset, hogy munkásaink nagy számban oda | kivándorolnak. Hát azt hiszem, hogy ez a jelen j ség, ha ilyen volt, egy téves általánosítás folyómánya. Én sehogy sem tudom elképzelni azt, i hogy a munkások tömegesen kivándoroljanak speciális motívumok által indítatva, akkor, mikor tudjuk, hogy az ilyen tömeges áthelyezkedések mennyi bajjal, költséggel, sőt koczkáztatással járnak. Sőt merném állítani, legalább a munkások nagy tömegére nézve, hogy azon körülmény, hogy ilyen egyesületek nem léteznek valahol, inkább arra indító ok, hogy ott éljenek, minthogy elmenjenek. Meg van ennek a maga egyszerű oka: mert ez az intézmény feritartása a munkások pénzébe kerül, ezt levonják az ő béréből, ennek folytán kevesebbet keres s ha nem volna ilyen, többet keresne. Már pedig tudjuk, hogy a munkásokat mindig inkább a nagyobb munkabér vonzza. Igaz, hogy ez nem igen egyezik meg az előrelátás fogalmával, de ha a munkások nagy tömegéről az előrelátást föltételezzük, akkor ilyen intézményekre egyáltalában nincs szükség. (Helyeslés a baloldalon.) Elismerem, hogy a tényleges állapot, mely ben most ezek a segélyegyesületek vannak, nem egészen kielégítő. Hiszen ha emlékezetem nem csal, gondolom 40%-a a munkásoknak ilyen egyesületekben jelenleg nem vesz részt. Hát* ez bizonyára nagy fogyatkozás; de viszont nagy kérdés, hogy ezen állapoton törvényhozási úton egyáltalában és főleg, hogy ezen concret törvényjavaslattal lehet-e segíteni? Először is, t. ház, jöjjünk az iránt tisztába, hogy ez a kérdés, a mit mi itt felvetünk, az egy igen nagy kérdés: a munkáskérdés a maga egészében, a maga nagyságában. Mert az specialitása a munkáskérdésnek, hogy ha egy problémát megoldottunk, akkor jön utána mindjárt a másik és nem ér véget a dolog, míg a munkást abba a helyzetbe nem hozzuk, hogy ő mindazoknak az anyagi, szellemi és erkölcsi föltételeknek birtokában legyen, melyeket a legalsóbb néposztályok mintegy természetes járandóságuknak tekintenek. Ez volt a munkáskérdésnek signaturája mindenütt. Ez maga a kérdés. Hiszen a munkás-betegsegélyezés kérdése maga sem egy isolált kérdés: az egy nagy kérdés; a munkások biztosításának kérdése egész csomó ilyen biztosítási kérdésből áll. Németországban gondolom hét ilyenféle biztosítás van: vannak betegpénztárak, aggastyánpénztárak, özvegyek és árvák segélyezési pénztára, temetkezési pénztárak, életbiztosítási pénztárak, baleset ellen való pénztárak, munkahiány számára való pénztárak. Mind erre pénz kell; mind ezt a munkásnak, ha existentiáját biztosítani akarja, saját jövedelméből kell fedeznie. Egy elsőrangú európai szaktekintály, Brentano tanár, a ki évekkel ezelőtt — gondolom, itt Magyarországon is járt és Magyarország iránt való rokonszenvének nem egy nyilvános tanújelét adta — kiszámította azt, hogy egy munkásembernek arra nézve, hogy teljesen biztosítva legyen, évenkint 300 márkát kell járandóság fejében fizetnie. (Derültség.) Természetes, hogy ezt a munkások nem bírják teljesíteni. Mikép oldották meg mégis a kérdést? Megoldották úgy, hogy például az »Uufallversicherung«-ot nagyrészt a gyárosok nyakára sózták; a másiknál, az úgynevezett »Altér- und lnvaliden-Versieherung«-nál, a mely törvény 1889-ben jött létre, az állam kötelezte magát, hogy minden munkaképtelent évenként 50 márka segélyben részesít. Már most a hivatalos adatok alapján minden esztendőben 116.000 ilyen munkás részesül ellátásban; úgy annyira, hogy a valószínűségi számítások szerint 30—40 év múlva, mikor ez a törvény teljes működésben fog lenni, 1,200.000 munkás fog részesülni ebben a segélyezésben, úgy, hogy ez Németországnak évi 60 milliónyi terhet fog okozni. Ha tehát mi abból indulunk ki, hogy a munkások oda mennek, a hol számukra kedvezőbb intézmények vannak, akkor ezt a törvényt hiába alkotjuk, meg, mert Németországgal e tekintetben versenyezni képesek nem vagyunk. Es azt is tudjuk t. ház, — Graal Jenő t. barátom tegnap nagyon