Képviselőházi napló, 1887. XXII. kötet • 1891. február 3–márczius 26.

Ülésnapok - 1887-450

§4 86** omégo* ölés fe&rnir 3-An, kedden. !8»1. sem a méltányosság. Ezen testületek, ezen magánbetegápolás iránt elismeréssel tartozik az állam azért, hogy azok teljesítették humanisticus feladataikat akkor, midőn az állam róluk, a munkásokról nem gondoskodott. És az állam ezekkel a testületekkel szemben tartozik azzal az elismeréssel, hogy annyi esztendő óta velük baja nem volt, nem jöttek kérni gubventiot, nem okoztak neki kellemetlenséget, tehát nem adtak rá okot, hogy tőlük a lét feltételei elvonassanak. De tegyük fel, hogy ez organismus, melyet a munkások oly szépen megcsináltak és melylyel oly sok nyomort enyhítettek a nagy urak és a törvényhozás tudtán kivűl, social-democraticus velleitásai miatt államveszélyes lett: akkor az államnak az áll kötelességében, a politikát politikailag tenni tönkre, nem pedig a politikát a humanismusban sújtani. A 76. §. azt mondja, hogy: »Ha az egyleti pénztár a betegsegélyezés czéljától eltérő czélokat követne, a kereskedelmi minister a belügyministerrel egyetértőleg tőle az elismert jelleget megvonhatja*. Ez meg egy Damocleskard a többi mellé. Á minister például constatálja, hogy valamely ülésben történt valami, a mi nem épen a betegségé]yezésre vonatkozik és akkor nem azt mondja: te polgár, politikailag vétettél, állj bírád elé, börtönbe vetlek, mert bűntényt követtél el; hanem azt mondja: miután te, elnök vagy titkár, vétettél a törvény ellen és politikába avatkoztál, tehát egylet, a beteg munkásokat többé segélyezni neked nem szabad, hanem csak nekem, ministernek, államnak. Ha biztosak volnánk arról, hogy minden beteg munkás, ha megfosztatik az eddig társai által nyújtott segélytől, megkapja helyette az államsegélyt, hogy az mind a rendes gyógyítás jótéteményeiben részesülni fog : akkor azt mondhatnók, hogy miután szükségtelenek az önsegélyéé a magánpénztárak és az állami segély sokkal jobban megfelel azon czélnak, hogy a betegegészségessé tétessék, törüljük el valamennyi ily magán egyesületet és az önsegélyezés helyébe állítsuk fel alapelvül, nem a közigazgatásban, hanem a betegápolásban az államosítást. Azt hiszem, ezek a, javaslatban túlzások és méltán kifogásolhatók, mert nem vagyunk ám a törvénynek hatásáról eleve biztosítva. Ha majd 10—12 évi tapasztalás utána törvény jónak fog bizonyulni, ezen kis és nagyobb betegsegélyző pénztárak pedig életképteleneknek mutatkoznak azon szabad verseny folytán, melyet az állam a jótékonyságban az ő polgáraival szemben kifejt: akkor mondhatja majd az állam, hogy eltörlöm ezen hitvány vagy káros szervezeteket, hogy belefoglalja a polgárok összességét a nagy általános állami biztosítás szervezetébe; de csak akkor, ha a tapasztalat erre nézve már biztosítékokat nyújt azon munkásoknak, a kikről a minister úr immár meg nem feledkezik. Örömmel üdvözlöm a kormánynak intentioját, hogy feladatai közé ttízi azokról gondoskodni, a kiknek eddig Magyarországon sem politikai, sem egyéb jogok nem adattak; de az intézkedések túlhajtásait veszélyeseknek és szükségteleneknek találom. Beszédem befejezéséül bátor vagyok a minister urat figyelmeztetni arra, hogy ezen nagy munkásegyesületekre sokszor volt okunk panaszkodni nekünk magyaroknak, a kik a német eszméknek becsempészése és itteni terjesztése ellen politikailag küzdöttünk. Ennek folytán, ámbár meglehetősen radicalis nézetű ember vagyok, de a social-demokrata munkásokkal soha sem voltam eddig érintkezésben, azon egyszerű oknál f

ogva, mert nagy politikai differentiák választottak el nemzetiségi szempontból is. De tudjuk, hogy a magyar munkások közt van egy áramlat, a niel}' ép oly hazafiasán érez, mint mi és ezen áramlat különösen a kisiparosoknál igen erős. A kisiparosoknak a minister úrhoz intézett kérvényéből olvasok fel tehát két pontot, a melyek mutatják, hogy e szaktestűletek mily jótékony hatással vannak. (Olvassa:) »Budapest főváros szakegyletei — így szólnak — képesek önerejükből mindazon feladatok megoldására, melyek reájuk mint letéteményesekre várnak; meg van hozzá értelmi fejlettségük, számbeli erejük, összetartásuk, munkakedvük, a kellő morális és materialis garantia, hogy a reájuk váró és háruló prob!emákat ezólirányosan megoldják, szóval mindaz, mely szerint képesítetteknek tarthatók és tekinthetők arra nézve, hogy az ipartörvény 142, §-a intentiojának megfeíelőleg és a törvényjavaslat alapelveiben foglalt feltételeknek eleget tenni képesek«. Továbbá így szólnak: »Eltekintveazonban ezektől, az ip;iregyletek törekvése mindig oda irányult, hogy kebelükben a hazafias szellem domináljon, hogy tagjaik részére az önképzés terén is alkalmat nyújtsanak, hogy az összetartozandóság érzetét szilárdítsák, hogy alkalmat szolgáltassanak a tömörülésben rejlő erők hasznos kifejtésére, hogy rendszeres együttműködésükkel tevékenységük momentumait előbbre vihessék, hogy szaktársi viszonyukat kölcsönök ismeretséggel ápolják, hogy különböző indokolt esetekben egymást jóakaratúlag támogassák; szóval, minden tényük és cselekményükben a jog, igazság és méltányosság lebeg szemeik előtt«. Igaz-e az vagy nem? Azt hiszem, nem tagadhatja senki, a ki ezen köröket ismeri. Ha ez így van, akkor hogyan akarja ezen körökre a t. minister úr a törvényt úgy alkalmazni, hogy