Képviselőházi napló, 1887. XXII. kötet • 1891. február 3–márczius 26.

Ülésnapok - 1887-458

156 458. országos ülés február 18-án, szerdán. 1891. hogy azok viszonyaival a magyar alattvalók viszonya összehasonlítható legyen. A török nagy különbséget tesz az osztrák és a magyar alattvaló között, és igen helyesen, mert úgy gondolkozik, mint mi, a kik e padokon ülünk, és Madzsarisztánt mindig megkülönbözteti Ausztriától s míg a magyar alattvalókat kardasnak nevezi, addig az osztrákokat csak osztráknak hívja. Lehet, hogy a régi történelmi köztudatban gyökerezik a törökök e felfogása, a melyhez hozzájárul a nemzetünk iránt ott tagadhatatlanig nyilvánuló rokonszenv. Azt hiszem, mindkét rokonszármazású nemzet faji érdeke megkívánja, hogy e rokonszenvet ápoljuk és időnként felmelegítsük; ez nekünk csak javunkra válhatik, míg kárát ők sem érezhetik, sőt maguk is élénken érzik annak szükségét. Azt hiszem, t. ház, nem hibázunk vele, ha itt is visszhangját adjuk azon velünk rokonszenvesen érző nemes nép iránt való sympatkiánknak s elég utalni az 1877/78-iki háború alatt történtekre s a boszniai occupatióra, mely a magyarság, sőt az országgyűlési többség nagy ellenzésére történt s utalok arra a synrpatüiára, mely a törökök részéről a magyarok iránt ma is nyilvánul. Nem szeretnők a mi békés szomszédainkat, vérrokonainkat törvényes birodalmukból kizavartatva látni, sőt igen is — tapasztalván azt a legbarátságosabb viszonyt, melyet ott élő honfitársainkkal folytatnak — e rokonszenvet a jövőre is mindjobban kifejezve óhajtanám látni. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Mondom, t ház, a magyar alattvalókat a törökök mindig megkülönböztetik az osztrák alattvalóktól s e tekintetben, fájdalom, az ott levő közös hatóságok eljárása is megerősíti őket, a mennyiben viszont az osztrák hatóságok, különösen a nagykövetség — de mert általában mindenütt a követségek szellemében járnak el a consulatusok is — a consülátusok is kétféle bánásmódban részesítik az ottani alattvalókat. Bátran ki merem mondani, mert sok példával tudnám illustrálni, hogy a magyar alattvalókkal szemben újabb időben az a törekvés, hogy kényszerítik őket s bizonyos szelid nyomást gyakorolnak rájuk, hogy a hol magyar egyletek vannak, mint Berlinben, Londonban stb. azokat feloszlassák és az osztrák alattvalókkal közös egyesületté alakítsák. Némely helyen sikerült is ezt elérni a diplomatia nyomása következtében. E legújabb tendentiát esak azóta gyakorolja a diplomatia, a mióta épen azt várhatnék, hogy elvégre okulva a közjogi tanúiságokon, a fennálló alkotmányt ők is minden tekintetben tiszteletben tartsák. Ez idő óta történt, hogy az illető nagykövetségek utasítása, sőt nyomása következtében a berlini és párisi egyletek — a többiekről nincs tudomásom — közösekké alakultak át s tudom, hogy Konstantinápolyban is ily törekvés nyilvánul, hogy a magyar egyletet betuszkolják az osztrák egylet keretébe, a mi azonban eddig nem sikerült, azért, mert ott még néhány régi 1849-es öreg magyar él, a ki osztrák alattvaló sohasem óhajt lenni, ezek a magyar egyletet fentartják s az osztrák egyletbe nem engedik beolvadni, segíttetve önállóságukban még a törökök rokonszenve által is. Hogy az említettem consuláris hivatalok, noha első sorban kereskedelmi és forgalmi ügyek valamint bírósági ügyek intézésére vannak a Levantéban hívatva, általában a nagykövetség szellemét követik: azt nem is kell bővebben magyarázni, mert tudjuk, hogy a nagykövetség politikai hatóság ugyan, de mégis feje az ottani állami közegeknek és egy oly magas állású közeg, mint a konstantinápolyi nagykövet is, olyan nagy tényező, kinek intése a parancsa úgyszólván rendelet a consuláris hivatalnokokra nézve. Ennek tulajdonítom én, a keleten folyton felmerülő azon nehézségeket, hogy közjogunk a konstantinápolyi közös hivatalok által egyáltalában nem respectáltatik. Volt szerencsém e házban egyszer saját útlevelemre hivatkozni, melyet egyik igen t. barátomnak, a delegatio egyik tagjának, miután nem vagyok abban a helyzetben és nem is kívánok abba jutni, hogy a delegatioba beválasztassam, átadtam, hogy azt a delegátioban, mint okmányt felhasználhassa arra, hogy a helyzet a tekintetben megjavittassék, hogy a magyar alattvalót osztrák alattvalónak, szülőföldjét, hibátlan útlevele daczára, Ausztriának ne írják be. Csakhogy ennek daczára most is úgy folyik ott a dolog, miután megbízható forrásból és hírlapi közleményekből is úgy értesültem, hogy a népszámlálás alkalmával is csakis osztrák alattvalók hívattak fel a népszámlálási ívek kitöltésére ; mert magyar alattvalókat a konstantinápolyi nagykövetség és consülátusok, legalább hivatalosan, nem ismernek. Ezt a tényt pedig nemcsak az itteni hírlapok közlései erősítik meg, hanem a konstantinápolyi angol és franczia hírlapok közlései is, melyekben azon hírek közölve vannak. Miután tehát az általam már előbb is említett visszaéléseket, a melyeknek orvoslását a delegátiotól kértem, meg nem szüntették és legújabban a népszámlálási eset is mutatja, hogy a konstantinápolyi közös hatóságok magyar alattvalókat ismerni nem akarnak: alapos azon aggályt kifejeznem, hogy én egy közös, vagy vegyes osztrák-magyar hatóságot törvényesíteni Konstantinápolyban soha sem akarhatok, hanem igenis egy magyar állami nemzeti bíróságot akarok; mert ha az eddigi, csak egy absolutisI ticus rendeleten alapuló consuláris bíróságok