Képviselőházi napló, 1887. XXI. kötet • 1890. deczember 9–1891. január 31.
Ülésnapok - 1887-432
146 * 82 « országos ülés deezember 16-én, hétfi&n. 188ÍI, valóságában, túlsötét színek nélkül, de a valóságos szinek alkalmazása mellett legyen a t. ház előtt. A szabadságharez idejére nem szükséges emlékeztetnem a t. házat. Tudjuk mindnyájan, hogy annak legveszélyesebb jelenségei és legszomorúbb maradványai Erdélyben voltak. Egész vidékek, egész családok lettek elpusztítva; vagyonok lettek annyira megsemmisítve, hogy egyes vidékeken a romok még ma sem állíttattak helyre. Az azután bekövetkezett korszak súlyos volt az anyaországra is, mert a nemzet ügyeinek kezelése az absolut hatalom eszközeinek, szolgáinak adatott kezébe. De nem igy volt az erdélyi részekben, ott kiszolgáltatva volt a magyar faj azon ellenségeknek, kikkel szemben találta magát a forradalom alatt ugya politikai, mint a harcztéren; kiszolgáltatva volt azoknak, kik a fajgyűlölet és izgatások folytán már többé nem a magyar fajnak leigázására, hanem annak kipusztítására törekedtek; és a mit nem fejezett be a pusztítás dolgában 1848/49-iki szabadságharca, azt elvégezte az azután bekövetkezett 12 év egész Erdélyben. Nem azért hozom fel ezt, hogy az Erdélyben lakó magyar fajnak külön, kiváltságos állást akarjak, hogy az ő helyzetét a többi ott lakó fajokkal szemben jobbá tegyem; de felhozom azért, hogy rámutassak arra, hogy, mig itt Magyarországon egyetlen idegen ajkú faj sem érezhette magát idegennek és sem politikailag, sem társadalmilag soha nem üldöztetett, addig Erdélyben a magyar faj az egyedüli, a mely ott sok vidéken üldözésnek van kitéve. Tudnék erre példákat is felhozni, de nem akarom a t. házat ezzel untatni és elkeseríteni. Csak annyit kívánok megjegyezni, hogy egész nagy vidékeken alig lehet a magyar nyelvet, az állam nyelvét hallani és azok részéről, kikben a. fajgyűlöletet egy sajtó rendszeresen tartja fenn. Csanády Sándor: A német ennek az oka. Horváth Gyula: Nem az ...... a kik állandó izgalomban tartatnak a nemzet, az állam és az alkotmány ellen; ott nemcsak egy faj elleni harez folyik folytonosan, de egyszersmind oly harcz, a mely mindenkit a hazafiság parancsolta kötelességek teljesítésében megakadályoz. Ezzel szemben, t. ház, jól tudom én, hogy a küzdelmet nem társadalmilag kell felvenni csupán, sőt hogy az csak társadalmilag vétetett fel, annak talán a mi államunk és kormányunk hatalmának fogyatkozása is volt az oka. Ezt a küzdelmet mindazoknak kell folytatni, a kik tudják, hogy ez azon országrész, a mely, a történelem tanúsága szerint, a nemzeti szabadságnak és a nemzeti törekvéseknek egyedüli menedékhelye volt egy időben az egész állam területén és a mely országrészből a magyar nyelvet és szabadságot nem egyszer sikerült visszafoglalni. Kell tehát, hogy ennek az országrésznek el magyartalanítása ellen gátat vessen az ország, de maga a társadalom is. Az erdélyi társadalom azonban, mint említettem, sokkal többet szenvedett a szabadságharca után és — ezt sem panaszkép mondom — anyagi helyzete is súlyosabb volt annak következtében, hogy a földhitelügyek 20 évvel később lettek ott elintézve, mint magában Magyarországban. A földhitel-telekkönyvekhez, a melyek létében kölcsönt lehetett kapni, hogy a földbirtokos birtokát valamennyire helyreállítsa, ott 20 évvel későben jutottak; az állandó kataster elkészítése még mai napig sem kezdetett meg. A birtok, a vagyon, mely ott egészen más mértékkel méretett és a melyből annak idején megéltek az erdélyi emberek, ma egészen más tekintet alá esik; mert az egész országban concurrálva a nagyobb vagyonnal, sokkal kisebb értékűvé vált és ez azt a különben is megkárosodott magyar birtokosságot szegényebbé s áldozatokra kevésbé képessé tette. Az erdélyrészi társadalom felfogta, hogy érdeke mennyire össze van forrva e kérdéssel, a mit mutat az, hogy daczára a nyomasztó viszoI nvoknak, a melvekre rámutattam és a melyeknek okai közt nem a legutolsó helyet foglalja el a regáleváltság kérdése, a mely által legérzékenyebben sújtatott, abból a forintonkint és krajczáronkint összegyűjtött félmilliókból háromszázezer forintot az erdéíyrészi társadalom gyűjtött össze. Azt mondhatják erre, hogy ez feljogosítja az ott lakó többi fajokat is, hogy culturájuk terjesztésére az államnak közvetett vagy közvetlen segélyét igénybe vegyék. Ezt nem vonom tagadásba; sőt rámutatok arra, hogy, mig mi a magyarságot köuyöradományokból tartjuk fönn, addig — ezt ismét nem szemrehányáskép, hanem csak a dolog constatálása végett mondom — a magyar törvényhozás Naszódban egy román nemzeti alapot teremtett, a melynek eulturai czélokra kijelölt jövedelme több mint kétszerese annak, mint a mennyi a magyarországi társadalom filléreiből begyült a magyar faj fentartása érdekében. Ezt sem szemrehányáskép mondom, csak rámutatok, hogy a szász nemzeti vagyon, a melylyel a szász nemzeti culturát igyekeznek, igen helyesen megvalósítani, sok millióval haladja meg azt az összeget, a melylyel a magyar társadalom az erdélyi részekben rendelkezik. A mikor tehát a magyar törvényhozás tudtával, belegyezésével, akaratával és segítségével teremtettek meg azok az alapok, melyekkel a különböző fajok saját culturájuk és nemzetiségük fentartására hathat-
