Képviselőházi napló, 1887. XX. kötet • 1890. november 19–deczember 6.

Ülésnapok - 1887-421

254 421. országos Illés deczember lén hétf5n. 1890. őrzés, ha azt kérdezné talán a laicns, a felelet rá: absolute nincs. Összes bírósági, igazságszolgáltatási és humánus intézményeinkből tökéletesen hiányzik minden ellenőrzés. A király és a királyi hatalomnak gyakorlója ezerszerte nagyobb ellenőrzés alatt áll, mint ezen kezdő jogászok, kezdő jegyzők és ezen bírósági tudományukban végzett, öreg vizsgáló birák. Ezek ellen nem segít az ügyvédi kar, nem segítenek az ügyvédi kamarák, nem segít a bíróság és az igazságügyi kormányzat sem, ezek ellen csak az isten mindenhatósága segít, a ki pedig a mi dolgainkkal keveset foglalkozik. (Élénk derültség.) Tudok esetet s annak idején felhívom rá a t. igazságügyminister ur figyelmét, hogy egy e fajta vizsgáló biró — szerencsére más korszak alatt történt, de következése máig is kihat —- 1855-ben letartóztatott egy fél tuczat embert valami gyanú miatt, A törvényszék el is ítélte őket már az alkotmányos élet közeli kezdetén 1859-ben, tehát 3—4 évi vizsgálati fogság után 14-20 esztendei fegyházra. 1872-ben az aradi kir. törvényszék az igazi tetteseket megtalálván, azokat ítélte el és az előbb elítélteket ártatlanoknak nyilvánította. Ez pedig történt a nélkül, hogy ők erről Lipótváron vagy Illaván csak sejtelemmel is bírtak volna, mert senki sem értesítette őket. Apelláta utján a második bíróság, a kir. tábla valami ahiki hiba miatt az ítéletet megváltoztatta s ujabb vizsgálat és ujabb tárgyalás után az illetőket ismét ártatlanoknak nyilvánította. S az ügy megint feljött a felsőbb bírósághoz, de a királyi Curia megint megváltoztatta valami kis kérdés miatt az ítéletet s ezek a vádlottak még akkor is ott ültek Illaván és Lipótvártt. 20—22 év múlva — kettő közülök már akkor meg is halt a börtönben v;tgy fegyházban — évek múlva, mikor már a felsőbb bíróságok rég ártatlanoknak nyilvánították őket. (Mozgás a szélsőbalon.) Egyetlen egy maradt ezek közül életben, a ki ma is él, de a vagyona elpusztult, családja elpusztult s ő maga is talán elpusztult volna, miután 22 — 23 évet töltött vizsgálati fogságban, mikor ártatlansága kiderittetett. Bizonyára valami kezdő törvényszéki jegyző csinálta e dolgot. De annak az ártatlanul elítéltnek azután többé leszámolása azokkal, a kik a hibát előidézték, nincs, mert arra törvényeink nincsenek, mert arról a humanismusnak 19-ik századbeli modern állama nem gondoskodott és a mi büntető perjogunk mai állapotában nem is gondoskodhatik semmikép. Pedig abban a sorsban, melyben ez az ember: Szelezsáu György részesült, a ki még ma él s kinek társai ott vannak eltemetve valahol Illaván, Magyarországon évenkint néhány ezren részesülnek, a kik ártatlanul fosztatnak meg szabadságuktól. A mi büntető perjogunk szerint egy hitvány indok, a mely igazi jogász és az igazságot tisztán érző lelkiismeretes ember előtt nem indok, az, hogy meghiúsulhat a vizsgálat s ilyen indok elég arra, hogy az illetők ezeréves magyar alkotmányukban igen jól biztosított habies corpus jog és érintetlenül fennálló egyéb alkotmányi törvényeink ellenére minden ellenőrzés, minden contradicforius eljárás és védelem nélkül szabadságuktól, vagyonuk kezelésétől s jogaik élvezetétől megfosztassanak. Az egyik indok tehát az, hogy meghiúsulhat a vizsgálat. A másik indok pedig, a mely az igazságot igazán átérző ember előtt megint nem az, hogy oly gyanúval terheltetik valaki, mely esetleg, ha bebizonyult, 5 évi szabadságvesztést vonhat maga után. Ez elég a letartóztatásra, hogy azután a vizsgálat hetekig, hónapokig, sőt évekig tartson el. Erre sok eset van és az előadó ur nagy szolgálatot tett volna az igazságügynek, ha arra vonatkozó statistikai adatait előterjesztette volna, hogy egyetlen egy törvényszéki jegyzőnek vagy egyébként képtelen törvényszéki vizsgáló bírónak individuális judiciumától függve s ellenőrizhetetlenül minden törvényes segítség tökéletes kizárásával hányan ülnek évekig vizsgálati fogságban. Ez a helyzet az, a melyen mentől előbb segítenünk kell, voltaképen segíteni kellene akkép, hogy az, a ki a nolus prime partis törvénytől eltérve alkalmazza a perjogot, üljön annak a helyébe, kit ártatlanul fogságba juttat. A mi rossz, azt változtassuk meg, de hogy alkotmányi törvényeink fennálljanak s akár ministeri rendelet, akár egy törvényszéki jegyző önkényes beavatkozása a fennálló alkotmányos törvényeinket figyelmen kivül hagyja és a személyes szabadság összes alkotmányos biztosítékait annyiba se vegye, mint hivatalfőnökének egy szemhunyorítását, ez az, a mi igazságszolgáltatási helyzetünkben, a rendezett bíróságok 18-ik évében a legszomorúbb és -a legszégyenítőbb. (Igaz! Ugy van! a szélsőbalon.) Mellesleg eszembe jut itt felhívni valamire az igazságügyminister figyelmét. Arra, hogy igen sok esetben egy újabb divatot veszek észre büntető perjogunk alkalmazásában. Alaptörvényünk, melyen mai bírósági szervezetünk felállíttatott, statuálta azt a régi nemzeti traditiót, hogy a közvád képviseletével megbízott állami közegek ne csak a terhelő dolgokra fektessék a figyelmet, hanem a vizsgálat és vádemelés stádiumában különös figyelmet fordítsanak azon körülményekre is, melyek a vádlottak sorsának enyhítésére vagy esetleg felmentésére vezethetnek. És a közvádló ügyészi kar e törvényt, mely — ismétlem — a nemzeti traditióknak jól megfelel, a legutóbbi öt-hat évig, keresztül hiven követte. Német-