Képviselőházi napló, 1887. XX. kötet • 1890. november 19–deczember 6.

Ülésnapok - 1887-411

411. országos ülés november 19-én, szerdán. 1890. s hangoztatni, olyat, melyben bizonyára pártkülönbség" nélkül: osztozik velem a nemzeti művelődés minden barátja g azt is, hogy ez óhajtás hangoztatására elegendő ok van, csupán egy példával óhajtom bizonyítani. (Halljuk ! Halljuk!) Ha igaznak tartjuk báró Eötvös József sokszor idézett ama mondatát, hogy „Magyarország jövője culturkérdés", akkor bizonyos, hogy a közoktatásügyi tárcza mai költségvetése is csak fogyatékos eszköz a nagy czélhoz képest. Nem mondom, hogy a többi nagy tárcza budgetjei közt ugy szerénykedik, mint a mesebeli hamupipőke az aranyruhás királyleányok társaságában, de hogy nagyon a hátuk mögött ül, az számbeli tény. Pedig az is tény, hogy benső értékénél fogva a legelső helyek egyikét éidemelné meg, (Ugy van! Ugy van! jobbfelől) mert igaz, a mit Littre mondott: a mai civilisatio tulajdonképeni csatatere az iskola. (Ugy van! Ugy van! jobbfelől.) Közöröm, hogy a pénzügyi egyensúly helyreállt. A nagy erőfeszítés ez eredménye nem is arra való, hogy azt túlcsigázott követelésekkel megint elrontsuk. A folytonos deficittől bizonyára óvakodnunk kell, mert a szükséges reformnak ez a legmakacsabb akadálya. De az sem volna üdvös: egyedül boldogító pénzügyi dogmául hirdetni, hogy ezentúl soha sem szabad semmi legkisebb hiánynak lenni, mert olykor az elszalasztott idő nagyobb veszteség, mint egy pár könyebben visszaszerezhető millió. (Helyeslés jobbfelől.) Mindamellett azuttal én nem kívánok egyebet hangoztatni, mint a tárczák dotatióinak valamivel méltányosb arányosítását a nemzet közoktatási ügyének javára. Mert nézzük, hogy a pénzügyi helyzet lényeges javulása mellett mivel javult e tárcza költségvetése? Összesen 236,110 forinttal, voltakép pedig — a szőlőszeti részben 36.308 frt emelkedés lévén — csupán 109.802 forinttal. Kérdem, t. képviselőház, hogy midőn hazánk jövője culturkérdés, beérhetjük-e ily csekély emeléssel, ha csak a műveltségi fejlődést nem akarjuk nagyon lassú tempóra szorítani, sőt némely téren pangásra, vagy visszaesésre kárhoztatni ? Kérdem továbbá, hogy vájjon ily módon e tárcza köztiszteletű vezetője, ki lelkesen buzog programmja ama pontjának valósításán, melyben a belterjes haladást tűzte ki föladatául, minden buzgóság mellett érvényesítheti-e kellőleg törekvéseit, ha lépten-nyomon a szűk javadalom korlátaiba ütközik? Példákra nem szükséges hivatkoznom. A ki figyelmesen átolvasta a költségvetés rovatait, az indokolást és a közoktatás állapotáról szóló jelentést, mindenütt találkozott e korlátokkal. Sőt találkozhatott olyan mutatkozó jellel is, mely a visszaesés aggodalmait kelthette föl elméjében. Olvashatta például, hogy mig a középiskolák tanulóinak száma nagyban nő, addig a tanárjelöltek száma apad s némely szakmában már is tanárhiány támadt. Pedig nem régen még e téren fölöslegről volt szó. Ez a változás, uraim, komoly bajok csirája. Mert legalább is jó darabig mit fognak érhetni azok az új iskolák, melyek fölállítása végett tárgyalásokba bocsátkozni szükségessé vált, ha kellő számmal nem lesznek olyan alkalmas tanerők, kik az épületbe, illetőleg a tanulókba lelket öntsenek? Ezt a kérdést korántsem a mélyen t. minister úrhoz intézem. Legjobban 8 ismeri a tanügy minden baját s neki is van a legbuzgóbb gondja rá, hogy lehetőleg orvosolja. A kérdést általában hangoztatom, mert nem egyedül tőle függ a segítség. Nagy mértékben question d'argent ez s addig nem is lehet megoldani kielégítőleg, mig az összes állami szükséglet tárczai felosztásakor ennek a tárezának annyi jut csupán, mennyi a többitől marad. Ismerem a pónzügyminister ur egy igen elmés mondatát: „A pénz néha kevés, néha sok, de sohasem elég". (Derültség.) Valóban a mai államok fokozódó szükségeinek teljes és gyors fedezésére soha sem lehet elég. Ne is kívánjunk tehát sokat, ha nincs elég, még a tanügy emelésére sem; de mindenesetre sürgessünk a mostaninál jóval többet, nehogy a tanerőnek és ezzel a tanügynek olyan szellemi deficitje álljon elő, melyet aztán nem lesz könnyű munkarendbe hozni. Nekünk a tanári pályától nem szabad elkedvetleníti a hivatott erőket, sőt buzdítnunk kell arra s ez, uraim, szintén pénzkérdés, mint a oulturának minden kérdése. Teljes bizodalommal viseltetem a mélyen t. szakminister ur iránt, mert tudom s néha közelről is látom, mily nemes buzgósággal törekszik tanügyünkön minden irányban lendíteni. A kisdedóvásnak törvénynyel való rendezését, e nagyfontosságú és önálló kezdeményt, ezúttal nem is említve, tudva van, hogy a tanerők anyagi állapotának biztosítása is mennyire gondjai közé tartozik. Mutatja ezt az egyetemi tanárok érdekében tett intézkedése, valamint az az igyekezete, hogy a néptanítók legalább a háromszáz forintos minimumot megkaphassák. Bizonyára a közbeeső középiskolák helyettes tanárainak sorsán is szívesen segítene, ha költségvetése módot adna rá, de csak annyit enged meg, hogy száz forintnyi javítást tehessen. Elismerem, hogy ez bizonyos tekintetben epochalis haladás, a mennyiben a Trefort epochájában is történt hasonló; de az iránt kétségben vagyok, hogy magok a helyettes tanárok ezt a jóakaratú emelést epochalis sorsfordulatnak tekinthetik-e? Az „állami gymnasiumok" tételénél olvassuk, hogy itt az előirányzat 10.497 forintnyi