Képviselőházi napló, 1887. XIX. kötet • 1890. október 1–november 18.

Ülésnapok - 1887-400

1^4 *00« orsiágos ülés november fián, cstttSrto'kön. 1890. is, melyet felhozni kötelességemnek tartom s ez a választási törvény, mely olyan rossz intézkedéseket foglal magában, hogy miatta a népakarat nem is nyilvánulhat. Már magában az a körülmény, hogy a ki április 15-ikéig adóját le nem fizeti, annak szavazatát confiseálják és az, hogy április 16-án ugyanazért az adóért, a melyért elvesztette szavazati jogát, megexequálják, olyan valami jogi absurdum, melynél nagyobb absurdumot törvényben lefektetve soha sem láttam. Továbbá van e törvényben egy másik passus is, mely megengedi, hogy három kortes, központi választmányi tag kezébe tétessék megállapítása annak, hogy a census milyen összeget repraesentáljon. Ismerek a Tisza vidékén egy várost, melynek 24 ezer lakosa van, a melyben, ha tiszteségesen kiigazittatik a névsor, 1.600—1.800 választó szokott lenni s ha ez megvan, akkor az a képviselő nem lenne kormánypárton. S kérem a furfangos ész kigondolta, hogy 22 frt 80 krra emelték a eensust, holott azon városban minden oly polgárnak, a ki 7 frt 80 krt fizet, választási jogának kellene lenni s kigondolták ezt azért, hogy igy a választók száma leapadjon 424 emberre, a kik között van hivatalnok, zsidó, kereskedő s tanító körülbelül 180, úrhatnám gazdaember 60, e szerint a kormánypárti többség biztosítva van. Próbálkozott az a szegény nép, elment a Curiához, a belügyministerhez, de nincs irgalom ég kegyelem, mert kedves nekik a dolog s azt mondják: nagyon jól választottak, fiuk maguknak megtetszett. Addig, míg a választás szabadságát korlátozzák s a lelkeknek szabadon nyilatkozni nem engedünk, mig ily bontó akadályokat teszünk a törvénybe s nem intézkedünk, hogy a kik a visszaéléseket elkövetik, miként büntettessenek: addig ugyan beszélhet a t. ház többségről, de egy dolog bizonyos, az, hogy tulaj donképen az a többség, a mely künnt maradt és nem választhatott. Megvallom, t. ház, szeretném, hogy a magyar államhatalom anyagi tekintetben oly gazdag lenne, hogy nem szorulna sem rente kibocsátására, sem aRothschild-csoportnak kegyeire, mert csak akkor tudná igazán megvalósítani azon, a magyar államot fentartó eszméket, melyek boldoggá, nagygyá és dicsővé tennék az országot s virágzóvá a nemzetet. Csakhogy én ugy látom, t. ház, hogy itt az őszinte szó el szokott repülni a pusztában kiáltónak hangjaként. Emlékezni fog a t, ház, hogy már egynéhányszor felhoztam, hogy az állami kötelező tűzkár-biztosítást be kell hozni: 8 lehetetlenné kell tenni, hogy egyes csoportok oly vagyonhoz jussanak, a melyből az egyes igazgatók 25 — 80 ezer frt fizetést is élveznek. Sajnos tehát, hogy a pénzügyi kormányzat, bár tanulmányozta ez ügyet, semmit sem tett arra nézve, hogy az állami kötelező tűzkárbiztosítás behozassák; valamint nem gondoskodott arról, hogy miképen lehetne a tőkét olcsón kamatozóvá tenni s hogy miképen lehetne a kereskedelmi minister urnak kereskedelmi tárczáját valóban kereskedelmivé is tenni. Mert azt látjuk, hogy a kereskedelmi minister ur vasutakat építtet s azt tapasztaljuk, hogy a kereskedelmi minister ur tevékeny, a miért egész tisztelettel adózom neki — legutóbb Csáktornyán megmutatta, hogy minden izében magyar ember — de oly dolgokat nem is intéz, a melyek az ország kereskedelmi jogkörébe vágnak, pedig milyen egyszerű lenne ezt tenni, ha például a t. ház kifejezné azt a kívánalmát, hogy az államkincstár egyetértve az osztrák államkincstárral, mig szövetségben vagyunk, az osztrák-magyar jegybanktól az egyik és a másik is 300 ezer forintot bankjogi engedményezést átvegyen és azt 4%-al elhelyezné az országban jelzálogokra a különböző üzérkedő takarékpénztárakban, népbankokban, a melyek az államkincstárnak hoznák a kamatot. így is legkevesebb 12 —14 milliót venne be az állam s az a szerencsétlen ember, a ki kölcsönt kényszerül felvenni, csak örülne, ha abba a pénztárba fizetné a kamatot, a mely tulaj donképen az övé is, de hát hiába, mi csak egyet tudunk s ez az, hogy kevés az állam pénze, kigondoljuk az állam fogyasztási adó emelését; ha ez sem elég, akkor eladogatjuk az államjavakat s végül talán bekövetkezhetik az, hogy ismét hozzányúlunk azon javakhoz, melyekhez szentségtelen kézzel nyúlni nem szabad és talán megtámadják majd az órát is zsebünkben és azt fogják mondani, hogy az embernek semmije sincsen, minden az államé. Az ily állami háztartás nem solid alapon nyugszik, nem jóra való ember az, a ki többet költ, mint a mennyije van. Belügyeink dolgában is végtelenül rosszul állunk. Rámutatok e tekintetben a mi napi erdélyi románygyülés határozataira. Nem vindikálom magamnak, hogy valaha oly nagy ur lehessek, hogy valamikor a miuisteri székben ülhessek, (Derültség) nem is akarom, mert attól tartanék, hogy én is elromlanék abban a székben; de ha én odajutottam volna és uralmam alatt olyan, a magyar állameszmét fenyegető határozatok jöttek volna létre, mint az erdélyvidéki románok — tisztelet a kivételeknek, mert ott is vannak józan elemek — múltkori gyűlésén: akkor azt mondanám, hogy azok az emberek hazaárulást követnek el. De a t. kormány szemet hunyt ez előtt. Pedig ha az ember testébe beüt a fekély, vagy le kell vágni a megtámadott testrészt vagy elpusztul az egész test. Oly kormánynak, mely olyan gyönge, hogy eltűri a magyar állameszme meggyalázását: soha költségvetést meg nem szavaznék.