Képviselőházi napló, 1887. XVIII. kötet • 1890. április 22–junius 10.

Ülésnapok - 1887-367

76 W» országos fi]és május 6-én, hétfőn. 1890. épen azon modorban folytatott vitának egyik kimagasló eredménye az volt, hogy ő lett igazságügyminister. De ettől eltekintve, t. ház, hogy magát az eredményt, melyet országos szempontból mindnyájan szívesen üdvözöltünk, bonczkés alá ne vegyem, azt kérdezem a t. igazságügyminister úrtól, hogy ha egyáltalán van valakinek joga a képviselőházban a ministerek megtámadhatását subsumminálni és a tekintetben bizonyos luminosus irányadó elveket megállapítani, vájjon ehhez a t. igazságügyminister urnak van-e joga? Egy concrét példát voltam már szerenesés felolvasni a t. háznak, midőn a t. minister ur az akkor még ministereinök Tisza Kálmánt és az akkori, most már boldogult igazságügyi ministert, Paulert, apostrophálta. Most fel fogom neki olvasni, hogy milyen módon szokta ő támadni mostani principálisát, a jelenlegi ministerelnököt, Szapáry Gyula grófot. (Zajos derültség hatféléi.) Nagyon rövid a citatio, de nagyon érdekes. Történt ez az 1882 deczember 2-iki ülésbem (Halljukí Halljuk! olvassa): „En, t. ház, azt hogy 1880-ban és 1880 óta mi módon tudom a politikai barátaimmal a viszonyt megtartani, azt, hogy mi módon és mily irányban szólaltam fel a delegatióban, azt, mi módon viseltem magamat egyik vagy másik perczben, fejtegetés alá veendőnek nem tartom. És megbocsátom a minister urnak . . . ." Itt zárjelben az van, hogy „Derültség a jobboldalon"; akkor a t. minister ur itt ült. Erre csak azért figyelmeztetem, hogy a mint látja a t. minister ur, az a derültség akkor is ki szokott törni, a mikor mások ministerek, nemcsak a minister ur. (Zajos derültség a baloldalon.) „Es megbocsátom a minister urnak, hogy beszédében erre olyan nagy súlyt helyezett, mert azon sajnálatra méltó és megszorult állapotban van" — már tudniillik Szapáry Gyula — „hogy pénzügyi politikájával önön összes eddigi nyilatkozataiban nemcsak maga ellentétbe jött, de önöket is ellentétbe hozta". Ez egyik stereotyp vitatkozási modora a t. minister urnak, hogy mindig ellentmondást fedez fel a pártok közt és az emberek között. (Derültség lalfeUl.)" Megbocsátom azon szorult állapotban, hogy érvek helyett, mik nincsenek" — ez is egyik stereotyp phrasisa, mostani beszédében is benne van — „ilyenekhez folyamodik, midőn a pónzügyminister ur könynyelmü és alaptalan Ígéretekkel akarta az adóemeléseket önök előtt elviselhetőkké tenni. De egyre tökéletesen jogom van, miután a t. pénzügyminister ur czéloz nem simulékony modoromra" — ezt már akkor is szemére hányták. — (Zajos derültség.) „Engedje megjegyeznem, hogy azon fokú simulékonyságot és alkalmazkodási készséget, melyet a pénzügyminister ur mindig, de különösen legfényesebben akkor tanúsított, mikor azon ministerelnök eabinetjében, ki őt az ajtón kiutasította, az ablakon át visszatérve, helyet foglalt, én a magam részéről elsajátítani nem fogom". (Derültség a baloldalon. Mozgás a jobboldalon.) T. ház! így támadta a t, igazságügyminister ur annak idején azt, a kinek eabinetjében most az egyik tárczát képviseli. A kérdés most már csak az lehet, t. ház — abstrahálva attól, hogy a t. minister ur miként tárgyal — hogy vájjon múltkori felszólalásomban követtem-e el akár illoyalitást, akár udvariatlanságot vagy durvaságot, különösen olyan mértékben, hogy rászolgáltam volna arra, hogy a t minister ur, nem hogy a házat megnevettette, mert ez ellen semmi kifogásom, de hogy oly argumentatióval éljen, hogy engem absurd gyanúsítással és nem tudom mivel terhel. Röviden összefoglalom, mi történt. (Halljuk ! a szélső baloldalon.) A t. minister ur két szempontból kifogásolta az én beszédemet. Ez volt a lapis offensionis. Először azt mondotta a minister ur — nagy prosopoppeaval — hogy milyen absurdumot állítottam, midőn a negyedik szakaszra vonatkozólag azt mondottam, hogy én magam U helyeslem, hogy a járásbíróságok székhelyei egyik törvényszék területéről a másikra — ministeri rendelet alapján — áthelyeztessenek; de már arra, hogy egyik törvényszék egy másik törvényszék területébe beosztassék, vagy egy törvényszék egy más kir. tábla területébe osztassák be, szerintem törvényhozási meghatalmazás kérendő, a mi nyilván való absurdum. Nos, t. ház, én annyira tisztelem az igazságügyminister urat, hogy igazat adok neki abban, hogy ez absurdum; a kérdés csak az, hogy ilyet állítottam-ei Mert ha a t. minister ur azt mondja, hogy én elfogadom azou álláspontot, hogy járásbíróságok székhelyei ministeri rendelettel egyik törvényszék teriiletérői a másik törvényszék területére áthelyezhető: akkor oly valamit mond, a mit ugyan igen könnyű megezáfolni, de a mit nem Polónyi mondott. En ahhoz hasonlót, hogy helyeslem a ministeri felhatalmazást, soha sem mondottam és mondani soha sem fogok. Es ha a dologban van valami absurdum, a mit szívesen megengedek, méltóztassék azt önmagának tulajdonítani, (Derültség a szélső baloldalon) mert én olyant nem mondottam. (Derültség a szélső baloldalon.) Egyszerű a dolog, hogy ha egy minister a ki végig nyargal eleveneken és holtakon, megtámadja a csillagokat, segélyül hívja magát a holdat, akkor önmaga — mint Mocsáryról mondotta — édesen végig álmodja, hogy más mit mondott és mit nem mondott s azután ügyesen megezáfolja és kimutatja, hogy milyen nagy absurdum az, a mit más nem mondott. (Derültség a szélső baloldalon.) De ha igy végig nyargalt eleveneken és