Képviselőházi napló, 1887. XVIII. kötet • 1890. április 22–junius 10.

Ülésnapok - 1887-385

394 385. országos ülés május 31-én, szombaton. 1S90. elteltével oly adókiterjesztő és a szeszfogyasztás tekintetében oly megszorító intézkedésekhez vagyunk kénytelenek nyúlni, a mit hogy az italmérési adó magát az állam által a regale-váltság fejében vállalt terhekkel szemben kifizethesse, mondom, oly intézkedésekhez, a melyekből természetszerűen következtetheti mindenki, hogy az italmérési adó, mint ilyen, a kizárólagos italmérési jog haszonbérbeadása nélkül elhibázott dolog. (Ugy van ! balfelől.) És én megjóslom az igen t. pénzügyminister urnak — óhajtom, hogy rossz jós legyek — hogy három év elteltével kénytelen lesz a t. minister ur ezen rendkívüli intézkedések kiterjesztését kérni, a melyek pedig csak mint átmeneti természetűek lettek az italmérési törvénybe felvéve, vagy pedig kénytelen lesz a törvényt alapjában revideálni, mert az ugy, a mint megalkotva van, nem fizeti ki magát az államnak. Egyébiránt ezt csak mellékesen említem fel, válaszul arra, a mit a t. minister ur Gaál Jenőt.barátommal szemben a kérdés ezen részére felhozott. Áttérek magára a törvényjavaslatra és annak intézkedéseire ég kénytelen vagyok azok közül néhányat kiemelni annak beigazolására, a mit állítottam, hogy ez a javaslat igen súlyos és szerintem felesleges intézkedéseket tartalmaz. (Halljuk ! Halljuk !) Az első, t. ház, az, hogy a szeszfogyasztás ezen törvényjavaslattal úgyszólván az italmérők monopóliumává tétetik. Van ez alól, igaz, egy kivétel a mezőgazdák érdekében, akik 100literen felül mezőgazdasági czélokra adómentes szeszt használhatnak. De ezen intézkedéshez, t. ház, elvileg sem járulhatok hozzá, mert nem egyezhetem bele abba, hogy az ország polgárai törvény alapján, intézvényesen különböző adó által terheltessenek. Ez a teherviselés egyenlőségének eszméjével nem egyezik meg (Helyeslés balfelől) és az adott esetben annál kevésbé, mert alapját azon csodálatos felfogás képezi, hogy ott, a hol épen a vagyoni viszonyoknál fogva adózni lehet, adó nem kívántatik, ellenben a kisebb existentiák, a kik annak viselésére talán képtelenek, vagy a kikre nézve az legalább nagyon terhes, azok helyeztetnek azon megszorító rendelkezés alá, a mely a szeszfogyasztást reájok terhesebbé teszi, mint más országlakókra. (Helyeslés balfelöl.) Hasonló természetű, t. ház, a törvényjavaslat 6. §-a 2-ik bekezdésében foglalt azon intézkedés is, mely szerint aki bort vagy sört 100 literen aluli mennyiségben egy más körzetben vásárol be, köteles az adót megfizetni, ellenben a ki tehetősebb és vagyonosabb és 100 literen felüli mennyiségben vásárolhat, az ezen adóteher alól egészen ki van véve. Ez, t. ház, nemcsak az egyenlő adózás elveibe ütközik, hanem felfogásom szerint oly egészségtelen gondolatot is tartalmaz, melyet a pénzügyigazgatás soha és semmi körülmények között el nem fogadhat, (Ugy van! Ugy van! balfelől) mert ha az adóterhek osztályozásáról van és lehet szó — én nem vagyok annak barátja — hogy akkor épen a tehetősebb és vagyonos osztály mentessék fel az adóteher alól, legyen az akár direct, akár indirect adó, akkor e gondolat magában véve is felette hibás és tévesztett. (Élénk helyeslés balfelől.) De rendkívül súlyos intézkedésnek tartom, t. ház, azt is, hogy a mezőgazdák kivételével bárki csak oly szeszt használhat és fogyaszthat, a melyet 8 az italmérési jog haszonbérlőjétől nyerhet. Ez, t. ház, a monopóliumnak leggonoszabb fajtája, (Ugyvan! Ugy van! balfelől) mert ha az állam monopóliumot tart, legalább gondoskodik arról, hogy ezen monopóliumnál előfordulható ártalmas intézkedések lehetőleg elkerültessenek. Ha például az állam monopóliumban tartaná a szeszt — nem szólok ma arról, hogy helyes volna-e ez vagy nem — minden esetre fel kell tennem, hogy legalább azon minimumról gondoskodnék, hogy az ország lakosai egészségtelen italokkal ne tápláltassanak. Pedig köztapasztalat, t. ház, az, hogy italmérési bérlők a legrosszabb, kozmás mezőgazdasági szeszeket vásárolják be épen azért, hogy azt olcsón adhassák — köztudomású dolog, hogy a gyárilag készült szeszhez csak ott folyamodnak, hol az kikerülhetetlen — és az illető bérlők minden képzelhető vegyitekkel látják el a szeszt, hogy annak előállítását a maguk részére minél olcsóbbá tegyék és ezzel látják el a közönséget. Avagy már oda jutottunk, hogy az ember még adómegtérítés mellett is bármiféle magas áron ne kaphasson olyan italt, a milyent kivan? Ez mindenesetre szomorú állapot. Ilyet nem találni sehol a világon. Még a dohánynál is, ha például valaki nincs megelégedve a hazai dohánynyal, ha pénze van, vásárolhat különleges anyagot ott, a hol akar, de az italnál, ha például valaki egészségénél fogva nem akarja a rossz italt fogyasztani, ne adjuk meg annak lehetőségét, hogy azt ott szerezhesse be a maga számára, a hol a legjobb qualitátásban kapja? Ez felfogásom szerint nem más, mint olyan kényszer-rendelkezés, mely igazolhatlan is, kizárólag az italmérési haszonbérlők érdekében történik és pedig azért, hogy ezeknek monopóliuma alá helyezzük az ország lakosait, ez pedig minden képzelhető monopóliumok között a legutálatosabb. (Élénk helyeslés. Ugy van! a balés ssélsö baloldalon.) De, t. ház, hogy e törvényjavaslat nincs eléggé előkészítve, arra nézve bátor leszek még egy pár körülményt felhozni s a t. minister urnak szives figyelmébe ajánlani. Az első az a kérdés, a melyet a t. pénzügyminister úrhoz intézni bátorkodom, hogy lehetséges-e az, hogy ha valaki, ha nem is mezőgazda, mondjuk egy