Képviselőházi napló, 1887. XVIII. kötet • 1890. április 22–junius 10.
Ülésnapok - 1887-382
382. országos ülés május 28-án, szerdán. 1890. 32! 31. §. már akkor törvény volt, miután azóta ujabb 10 év el nem telt, annak kell tekintenie ma is. (Igaz! Ugy van! a szélső baloldalon ) Ha tehát magyar állampolgárnak tekinti a törvény erejénél fogva, ha magyar állampolgárnak tekinti ugy, mert „őt mindnyájan annak akartuk tekinteni", nem magyar embernek, de magyar állampolgárnak, akkor kérdem: miként fér ez össze azzal a hatalmas elmélettel, melyet Jupiter-nyilaként szór Kossuth Lajos és minden követője és minden tisztelője ellen, midőn felállítja azt a principiumot, hogy az államra nézve erkölcsi lehetetlenség letenni lábai elé Kossuthnak a fegyvert és a törvényt az ő álláspontja szerint módosítani ? Vagy az egyik áll, vagy a másik; a kettő egymással nézetem szerint teljesen kibékíthettem (Helyeslés a szélső baloldalon.) Hogy a törvényjavaslat benyújtásáért vagy be nem nyújtásáért nem a koronás király a felelős, hanem a ministerek: ez oly aranyigazság, melynek ismétlésétől a t. ministerelnök ur a jövőre nézve egész jó lélekkel tartózkodhatik. (Derültség a szélső báloldalon.) Nem ez a kérdés. Ennek a kérdésnek a történeti, geneticus előzménye egészen másként áll. Azon deczember 10 diki ülés után a ministerelnök ur a többség nevében hivatalos alakban ígéretet tett, azt a többség magáévá tette s annak ünnepélyessége a képviselőházban decíaráltatott, (Úgy van! Ugy van! a szélső balon) t. i. belátván — már legalább implicite benne volt ez is — azon díszpolgársági elméletnek tarthatatlan voltát és tekintettel a fenforgó körülményekre, a ministerelnök a törvényjavaslat módosítását egyenesen megígérte. (Igaz! Ugy van! a szélső balon.) Már most, t. ház, Tisza Kálmán igérte ezt meg nekünk? Ezt nekünk a többség igérte meg, (Ugy van! Ugy van! a szélső baloldalon) a mely hozzájárult ezen igéret-iez s a mely a parlamentaris becsület szentségét feiitartani köteles, (Élénk helyeslés a szélső balon) az a többség, t. ház, a mely Tisza Kálmánnak ezen nyilatkozata után letárgyalta az apropriatiót, e politikailag egyedül bizalmi kérdést képező törvényjavaslatot sa mely Szilágyi Dezső és Szapáry gr. minister urakkal az élén, solidaritasban az akkori ministerelnökkel s minden tényével megszavazta a bizalmat annak a ministerelnöknek, ki ezt az ígéretet tette. (Ugy van! Ugy van! a szélső baloldalon.) És most, t, ház, szabad-e, lehet-e önöknek a kérdést másként felvetniök, mint a hogy mi felvetjük, hogy mi ezt az Ígéretet exequálni jöttünk a parlament elé ? (Helyeslés a szélső baloldalon.) Most, t. ház. egyszerűen az a kérdés, bírnak e elég férfias erővel arra, hogy meg is tartsák, a mit ígértek. (Ugy van! a szélső baloldalon.) De, t. ház, ezzel a kérdés még nincs egészen lebonyolítva. (Halljuk! Halljuk!) Miutáu — nem KÉPVH. NAPLÓ 1887 — 92. XVIII. KÖTET. egyéaiségem súlyánál fogva, mert ily czímen nem számíthattam volna rá — sajátságos véletlenből, tudniillik az én igen t. pártelnököm akkori betegsége miatt olyan helyzetbe jutottam, melyről legalább a történél; számára le kell számolni, anélkül, hogy személyek megnevezésévei bizonyos erkölc-d pressiót gyakorolni, vagy csak ennek színében feltűnni akarnék — mert ez távol áll tőlem — egy-két körülményt constatálnikívánok. (Halljuk! Halljuk !) A vita, mely 1889. deczember 11-én a Kossuth-kérdés körül itt felmerült, nem isoláltan idézte elő a szenvelélyeknek ama felfokozását, mely akkor jelentkezett, hanem történeti reminiscentiák, különösen a véderővita említése által. Köztudat volt, általánosan érzett közszlikség volt mindnyájunk között, hogy azon az állapoton a magyar parlament irismus, az egészséges jogfejlődés s a köztünk fennálló baráti viszony érdekébei! is változtatni kell. Gróf Andrássy Tivadar: Baráti viszony? {Derültség jobbfelöl.) Polónyi Géza: Nem köztem és gróf Andrássy között, hanem a képviselők között. A t. gróf ur — miután ugy látszik, ezt rossz néven veszi — emlékezni fog rá, hogy habár nagyrabecsülném barátságát, azt eddig soha sem kerestem. (Helyeslés a szélső balon.) Nos, t. képviselőház, komoly higgadt férfiak között — nem az én kezdeményezésemre, hanem az önök pártja kebelében — megszólalt a hazafiság, az aggodalom, mely immár látta az eredményeit annak, hogy gyűlölni kezdi egymást a magyar, a mire pedig ok talán még sem volt. Ekkor történt, t. ház, midőn azon nevezetes ülésről kimenve (Halljuk!) — sokakat láttam azok közül, kik közül azonban itt egyet sem fogok megnevezni -- az ülés után hozzám jött azzal: „No látod, barátom, örvendünk rajta, hála Istennek, hogy végre valahára egy jó dolgot is csinálhattunk: Szivünk mélyéből szólott ma Tisza Kálmán, hogy végre valahára lehetővé tette, hogy Kossuth Lajos magyar honpolgár maradjon." Jogom volna rá, hogy az illetőket személyesen megnevezzem,(Felkiáltások szélső balfelöl: Igen érdekes lesz! Halljuk! Halljuk!) Nem, köszönöm szépen, kíméletes akarok lenni a személyekkel szemben, mert hiszen motívumokra nekem szükségem nincsen. De tovább megyek, rátérek egy másik mozzanatra. Midőn a t. minister urak azt állítják, hogy köztünk a honossági kérdésre nézve véleményeltérés volt, akkor ennek mibenlétét ma legalább is elhallgatják. A t. ministerelnök ur múltkori beszédében elmondja — s ez bizonyos fonal a kezünkben, a melylyel a titok leplét egy kissé meglebbentketjük — : „Ez, t. képviselőház, a kormány álláspontja. Minthogy a kormány a honossági törvény 31. §-át 41
