Képviselőházi napló, 1887. XVIII. kötet • 1890. április 22–junius 10.
Ülésnapok - 1887-378
a?8. Országos ülés m^ns 20-án, kedden. 1890. 235 nagy súlyt helyeztek arra, hogy ha csak tudatával bírunk is annak, hogy vannak még e hazán kivül is testvéreink, hogy nem egyedül állunk a népek tengerének nagy egyetemében. És bizonyára nagy erkölcsi súly fekszik e tudatban. Nem büszkeséggel tölt-e el bennünket csak az is, hogy voltak és vannak mííyészeink, zenészeink, festészeink; voltak hőseink, vitézeink: voltak és vannak kiváló tudósaink, utazóink, iparosaink, kik a hazán kivül élve, a világ legműveltebb népei előtt is hirt, nevet szereztek maguknak s dicsőséget a magyar névnek ? (Tetszés a szélső baloldalon.) De mi egyedül állunk a nagyvilágban, nincs nemzet, melyre mint közel testvérünkre támaszkodva, tőle oltalmat vagy csak erkölcsi bátorítást is várhatnánk. Nekünk csak sógoraink vannak. És mégis a mi törvényhozási bölcseségünk, ellentétben más sokkal népesebb és műveltebb államokkal, arra gondol, hogy micsoda szakaszszal közösíthető ki valaki a hazából, Igaz, hogy e szakasz feltételes s látszólag nem gördít nagy akadályt a kiközösítés meggátlása elé, de csak egy pelyhet tenni az útba ott, hol a sziklákat le kellene gördíteni útjából az idegen földön, idegen hazában vándorlóknak. Szerintem nem egyeztethető össze a testvéri szeretettel, nem a hazafiúi kötelességgel. Igaz, vannak, kiket nem a balsors, nem is a tudásvágy vagy életfentartás ösztöne űzött ki és tart távol a hazától, hanem csupán nyegle könnyelműség és élvvágy. De a megtérő tékozló fiú előtt is bezárjuk-e ridegen a szülőház ajtaját? Nem az-e inkább az emberi, hogy tárt karokkal fogadjuk vissza azt a szülőhaza keblére ? Annyival kevésbé utasíthatjuk el azokat, kik már akár elveiknél fogva, akár véletlenségből elmulasztották a követelt bejelentést. Én csak egy bűnt ismerek, mely méltán és igazságosan sújtja kitagadással annak elkövetőjét, melyre a költő szavai szerint istennél sincs bocsánat: a hazaárulást. (Igaz! Ugy van! a szélső haloldalon.) Az ilyenek kivételénél — ha vannak ilyen csodaszülöttek — nekünk még az elszórt csontokat és hamvakat is össze kellene szednünk, hogy megtermékenyítsék azok hazánk földjét és levegőjét magyar szellemmel, nemzeti öntudattal. (I^az! Ugy van! a szélső baloldalon.) Ezt kívánja a nemzeti érzület, ezt kívánja a hazafiúi kötelesség s ez az általunk benyújtott módosítási javaslatnak másik főmotívuma. De ehhez járul — nem tagadom — a kegyeletesség érzete is. Bármily tiszteletteljes bámulattal tölthet is el bennünket Ó-Görögország műveltsége s kiváló férfiainak szellemnagysága, mindamellett nem lehet barbár eljárásnak nem tekintenünk az ostraeismust s nem lehet, hogy erkölcsi érzetünk fel ne háborodjék amaz athenei polgárnak nyilatkozatára, a ki Aristides elleni szavazatát ezzel indokolá: >Nem tűrhetem ez embert, mivel mindenki igazságosnak nevezi őt!« És hogy közelebb jöjjek önmagunkhoz; ki volna már ma, ki a nagy dicső II. Rákóczy Ferencz megnótázását szégyenbélyegnek ne tartaná nemzetünk történelmének lapjain. S vájjon szelídebb, legalább elburkoltabb alakban nem hasonló tény eszközéül szolgál-e a kérdéses törvény ? Nem érint-e ez oly férfiakat, kik jeles tetteikkel szülő hazájukra, annak határin túl is fényt és dicsőséget árasztottak ? Nem érinti-e különösen azon szent aggastyánt, ki megteremtője volt nemzeti életünk azon korszakának, melyet újjászületésünk korszakának méltán nevezhet a történelem. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Igaz, hogy őt a nemzettestből kiközösíteni s ez által mintegy a hazaföldről kitörölni semmiféle tollvonással nem lehet, mert, mint a költő mondja ; »Neve felírva fűbe, fába, kőbe, S beszőve a nemzetnek érczerébe! S beszőve lesz, a míg egy magyar él, Mint szikla közt a fényes drága ér!« De lehet egy fellegfoltot vetni az aláhanyatló nap arczára, hogy múltjának visszatükröző sugarai elboruljanak s utolsó pillantásai egy nagyjait meg nem érdemelt nemzet hálátlan fiaira essenek. Én ezt a napfoltot nem akarom történelmünk lapjain hagyni. Kérem azért az Irányi Dániel tisztelt elvtársam által benyújtott törvényjavaslat elfogadását. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Elnök: T. ház! (Halljuk! Halljuk !) Méltóztatik valakit még meghallgatni ? (Halljuk a választ az interpelláltéra! Halljuk a következő szónokot!) A mai ülés napirendjére még interpellatióra adandó válasz van kitűzve, a mire viszonválasz fog következni ; ez nem olyan tárgy, mint az interpellatio, melyet esetleg az ülés végén is, tudniillik 2 óra után is megszokott hallgatni a t. ház. Azt hiszem, tehát méltóztatik beleegyezni, hogy a tanácskozás folytatását holnapra halaszszuk. (Helyeslés.) Következik a földmívelésügyi minister válasza Szederkényi Nándor képviselő urnak interpellatiójára. Gróf Bethlen András földmívelésügyi minister: T. ház ! (Halljuk! Halljuk!) Szederkényi Nándor t. képviselő ur a múlt hó folyamán hozzám a phylloxera, illetőleg a szénkéneg ügyében inteipellatiót intézett. Azon kezdé, hogy tétetett-e intézkedés, hogy a szőlősgazdák részére, most a tavaszi szénkénegezés idejében, szénkéneg legyen rendelkezésre? Mindenekelőtt legyen szabad ezen ügynek, illetőleg az Eger városában felállított szénkénegés eszközbizományi raktárnak genesisét röviden előadnom. (Halljuk!) A múlt télen Eger városa hivatali elődömhöz 80*
