Képviselőházi napló, 1887. XVI. kötet • 1890. január 31–február 25.

Ülésnapok - 1887-324

64 324. országos ülés febrnár 3-án, hétfőn. 1890. intézményt mellőzi, vagy épen általánosítani nem fogja és bár tudom, hogy ő és nézettársai a haladás ós szabadság nevében reclamálják ezen intézményt, mégis tekintettel arra, hogy a t. ház az egyéni meggyőződést és szabad véleménynyilvánítást még akkor is tiszteletben tartja, hogy ha az talán sokak helyeslésével nem találkoznék, habozás nélkül kijelentem, hogy az én meggyőződésem szerint azon kérdés, hogy vájjon az állandó bíróság, vagy az esküdtszék felel-e meg jobban a büntető jogszolgáltatásnak egyáltalában és felel-e meg jobban a mi viszonyainkra való tekintettel, még korán sincsen eldöntve, sőt merem állítani, hogy az a lelkesedés, melylyel ezen intézményt évtizedekkel azelőtt mindenütt elfogadták, elpárolgott és nyomába a társadalom minden rétegét átható seepticismus lépett. Én is meghajlok, t. ház, azon tény előtt, hogy az esküdtszéki intézmény az emberiség szolgálatában egy nagy és magasztos missiót teljesített, mert megváltotta a társadalmat azon bilincsekből, melyekbe az államhatalom önkénye verte és az absolutismus áradatából megmentette számunkra a jog szentségének eszméjét. De hogy ezen politikai missiója mellett, mint jogszolgáltatási eszköz is bevált volna, az több, mint kétséges és azért, mert meggyőződésem szerint a szabadságért való küzdelem korszaka nálunk ép úgy, mint a continens legnagyobb részében lezajlott ésjjz egyéni jog és egyéni szabadság a gyülekezeti jog, a szó és sajtószabadság nyilvános életünk rendíthetlen oszlopaivá lettek, az esküdtszéki intézményt bátran vihetjük át a politikai térről a tisztán jogszolgáltatási térre. Itt pedig, t. ház, nézetem szerint nem állja ki a tűzpróbát, Messze vezetne, ha mindazon érveket fel akarnám sorolni, melyek állításom helyességét igazolják és Ihering azon állításában concludálnak, hogy „az esküdtek jó emberek, de rósz muzsikusok" és azért csak azon megjegyzésre szorítkozom, hogy azt ott meghonosítani vagy kitágítani, hol, mint nálunk szűk körben sem bizonyult be jónak, nézetem szerint, különös tekintettel a mi viszonyainkra, veszedelmes experimentum volna. Hiszen teljesen igaz, t. ház, hogy a magyar állameszme, hála isten, mind jobban izmosodik; mindazonáltal senki sem fog engem sötétlátással vádolni, ha azt állítom, hogy állami életünk tükörsima felszíne alatt számos államellenes aspiratiók folytatják üzelmeiket és csak a kedvező alkalomra várnak, hogy a rombolás művét nyíltan megkezdhessék. Polyglott államban, hol kilencz különböző nemzetiség képezi a lakosságot, hol az államnyelvet, valamennyi nemzetiséget összefoglalva, csak a lakosság fele beszéli, hol az összlakosság ötvennyolcz százaléka nem magyar és több mint negyven százaléka oly nemzetiséghez tartozik, melynekkebelébenapánszláv és dákoromán tendentiák titkos bujtogatok által folyvást ápoltatnak, azt hiszem óvakodni kell oly kísérlettől, mely bennünket úgy politikai, mint igazságszolgáltatási veszélyekkel fenyeget. Könnyen megtörténhetnék, hogy a nemzetiségi szenvedélyek az igazság szent csarnokába is behatolnának és kétségtelen minden körülmények között az, hogy az esküdszéki intézmény általánosítása nálunk csak vagy az államnyelv rovására, vagy az igazságszolgáltatás kárára történhetnék meg. Azon körülmény, hogy az esküdtszéki intézmény ma oly általános elterjedésnek öryend, ne vezessen félre bennünket. A continens legtöbb államában az esküdtszékek behozatala azon kérdés eldöntését képezte, hogy ajog vagy az önkény uralkodjék. És ennélfogva nincsen mit csodálkoznunk azon, hogy a népek eonservativ irányuknál fogva is féltékeny éberséggel vigyáznak, nehogy képzelt felségi joguktól megfosztassanak. Máshol oly körülmények, mint a mieink, sehol sem léteznek. És azért én azt hiszem, hogy nálunk, miután az esküdtszék nem önczél, hanem az igazságos törvénykezés biztosításának egyik eszköze, rendes bírósági intézményeink fejlesztésében, annak garantiái tokozásában kell keresnünk a jó igazságszolgáltatás biztosítékait. A hiteltörvényekkel és büntetőtörvénynyel szemben sajnosán nélkülözzük a polgári jog eodificatióját. Az 1848. előtti aviticus jogfejlődés, a forradalom minden közvetítés nélküli rohamos nivelláló munkássága; a jogfolytonosság későbbi megszakítása és azon nagy politikai és pénzügyi feladatok, melyek alkotmányos életünk újjászületésének aránylag rövid ideje óta reánk nehezedtek, mindmegannyi jelzőit képezik azon akadályoknak, melyek a nagy munka befejezését késlel tetikjláshol ezen munka nem ritkán a népéletben nyilvánuló hosszú és szakadatlan gyakorlat által nő nagygyá és azért, mint teljesen megérett jogeszme, csupán állami érvényre jutásra szorul, nálunk a törvénykönyvet az általam jelzett körülményeknél fogva fundamentumából kell felépíteni és azért, midőn a polgári jog, mint szerves egésznek egyidejüleges codificatiójára kilátásunk nincs, örömmel vettük a minister urnak a múlt évben tett ama kijelentését, hogy a polgári törvénykönyv azon része, melynek törvényhozási tárgyalása már az igazságügyi bizottság által is előkészítve lett, mielőbb fog a törvényhozás elé kerülni; örömmel vettükekijelentést azért, mert nincs a magánjognak egyetlen része sem, mely nemzeti, családi és gazdasági érdekeinket jobban érintené és azért szabálytalan volta káros hatását jobban éreztetné velünk, mint az örökösödési jog; de örömmel vettük e kijelentést azért is, mert azon általános elismerés mellett,