Képviselőházi napló, 1887. XVI. kötet • 1890. január 31–február 25.
Ülésnapok - 1887-334
308 88é. országos ülés február lé-én, pénteken. 1890. De mindenesetre áll az, a mit Madarász József t. képviselőtársam felhozott, hogy a szegény osztályúakra nézve, a kik 1 — 2 marhával rendelkeznek, nagy különbséget tesz egy családnál a sónak ily jelentékeny magas ára. (ügy van! a szélső balfelől.) A t. pénzügyminister ur Ígéretet tett arra nézve, hogy ipari czélokra a kisiparos is könnyebben juthasson hozzá a sóhoz. Magam is tudok példát rá, hozzám is fordultak iparosok, például szappanfőzésre óhajtván kedvezményes áron sót kapni s bizonyságot tehetek arról, hogy a pénzügyministerium részéről e tekintetben a lehető legnagyobb előzékenységgel találkoztam s ezt szívesen ismerem el. De mivel a só ára — 12 írt — csakugyan exorbitans magas — tudom, hogy ez a törvényes intézkedésen alapul s ezt nem is vonom kétségbe — s miután népünk szegényes táplálkozása átlagban véve némely vidéken igen rossz: arra kérem a t. ministcr urat, hogy a mint jóindulatát mutatta az iparos czélokra szolgáló só olcsó beszerezhetése s illetőleg a sóárak leszállítása iránt, méltóztassék fontoló venni az általam felhozott nemzetgazdászati és egyéb indokokat és méltóztassék lehetőleg azon lenni, hogy valahára előterjesztést tehessen a törvényhozásnak arra nézve, hogy a só ára legalább valamivel leszállittathassék. Óhajtottam volna erre vonatkozólag a ininister úrtól nyilatkozatot, minta milyet a másik ügyre nézve is tett, ezt azonban sajnálatosan nélkülöznöm kellett. Én tehát teljes jóindulattal figyelmébe ajánlom e tárgyat, mint olyat, a mely nagyfontossággal bir. Ez azon pár szempont, a mely eléggé illustrálja, hogy nagyon elérkezett annak az ideje, hogy miután pénzügyeink már amúgy is egy kissé javultak, ez égető kérdésnél egy kis könnyítést kísérelhessünk meg a só árának némi leszállítása által. (Helyeslés a szélső balfelől.) Szathmáry György jegyző: Wekerle Sándor pénzügyminister! Wekerle Sándor pénzügyminister: T. ház! (Halljuk! Halljuk!) Azok után, miket már mondottam, felmentve érzem magamat az alól, hogy a Madarász József i képviselő ur által felhozottakra újból válaszoljak, különösen azért, mert, bocsásson meg a t. képviselő ur, de azt hiszem, hogy az általa használt argumentatio olyan volt, a melyre nézve nem hihette, hogy e házban vonhatja le következtetéseit. Mert ő azt a tételt vitatja, hogy akkor, a mikor külföldre 60 krajczárért adjuk el a só métevmázsáját, miért követelünk érte az országban 9 frtot. Engedjen meg, nem hiszem, hogy e házban akárkit ilyen argumentatióval meglehessen téveszteni. De egygyel tartozom a t. képviselő urnak. 0 tudniillik azt mondotta, hogy ne száz marháról beszéljek, hanem egyről, hogy annak mi a sószükséglete. Ugy tudom, egy marha sószükséglete 26 kilogrammal van felvéve; ha nem csalódom, éz a gazdák véleménye; de ha csalatkoznám is a mennyiségben, ugy állítom fel a calculust, hogy a következtetést mindenki levonhassa belőle s megtéve a számítást, csak lényegtelen diíferentia lesz az általam kihozandó végösszeg és az ő számítása közt. (Halljuk! Halljuk!) A só átlagos árát 10 krajczárral véve fel 26 krajezárt tesz egy marha sószükséglete. Minthogyabban az esetbenis,ha marhasótadiiánk,annak is bizonyos árt kellene szabnunk; tegyük, hogy féláron, 5 krajezárért adnók; mi volna tehát az a nagy különbség? Évi 13 kraj ez ár. Ez tehát mi miatt méltóztatik oly nagy phillippik át mondani I és oly tételeket felállítani, a melyeket alapjukban | el nem ismerhetek, s'ít szó nélkül nem hagyhattam. | (Élénk helyeslés jobhfelől.) A mi Thaly képviselő ur kérését illeti, hogy tegyek indítványt a sóárak mérséklésére nézve : méltóztassék elhinni, hogy senkisem óhajtja nálam inkább a sóárak leszállítását, mert tudom, hogy ez a mezőgazdaság felvirágzásának, különösen az ipari termelésnek egyik nélkülözhetetlen előfeltétele. Méltóztassék azt is elhinni, hogy nem ugyan a marhasó behozatalával, de egy más ideával most is foglalkozom: tudniillik, hogy a haszontalanul elenyésző porsót, miként lehetne mezőgazdaságunk előnyére kihasználni. De foglalkoztam nemcsak én, hanem foglalkozott hivatali elődöm, a ministerelnök ur is a sóárak leszállításának kérdésével. Foglalkoztunk vele azon alapon, hogy miután az 1868: XI. törvényczikkben ki van mondva, hogy nemcsak egész Erdélyben, hanem Máramaros, Árva, Liptó, Turócz, Krai-'sö, Zaránd, Közép-Szolnok megyékben és a volt Kővárvidéken mindenütt kedvezményes sóárak vannak, valamint ilyenek vannak Horvátország egyes részeiben is: nem lehetne e az egész ország területére egyenlő árakat megállapítani és ez által a só átlagos árát leszállítani. S mi volt az eredmény? Az, hogy 50 — 60 krajczárral lehetett volna a só árát leszállítani, hogy ugyanazt a pénzügyi eredményt érjük el. Ily körülmények között az említett vidékek különleges szempontjai voltak döntők; az ország e szegényebb részeiben a sószükséglet különben is már a megszokott elermód folytán is nagyobb, mint az alföldön, hol a sót más anyagokkal is pótolják, legalább annak használata igen sokszor nélkül özhetővó tétetik; azt hiszem, Madarász képviselő ur is ismeri a paprikát. (Derültség.) Épen azért, hogy az ország e szegényebb részeiben a viszonyokat ne rosszabbítsuk, kívántuk fentartani a mostani árakat. Végül csak azt jegyzem meg, hogy bármennyire elismerem, hogy a sóárak leszállítása igen méltányos volua, de a mit általános pénzügyi
