Képviselőházi napló, 1887. XVI. kötet • 1890. január 31–február 25.

Ülésnapok - 1887-334

334. országos ülés február 14-én, pénteken. 1890. 307 világosan kifejezte, hogy nem helyteleníti azt, ha a kormány a kereskedelmi czélok előmozdítása tekintetéből, azért, hogy kül állam okban forgalmat szerezzen, a sóárakat egyelőre tetemesen leszállítja s a t. minister ur mégis úgy tüntette fel a dolgot, mintha ez volna a főszempont, a mit Orbán t.képviselőtársam nehezményez. A mit Orbán Balázs t. képviselőtálsam nehezményezett és utána Madarász József t. képviselőtársam bővebben is kifejtett, az abban áll, hogy oly óriási aránytalanság van itt, hogy mig csaknem a termelési áron, de mindenesetre a termelési és a szállítási áron együttvéve adták el a sót külföldre — megengedem, jó intentióval — addig itthon, nem tagadom, a törvényhozás intézkedése alapján, de mégis nagy sóárak állanak fenn. A. minister ur azt mondta közbe, hogy az természetes, tudniillik, hogy mi 12 forintjával fizetjük a sót, még pedig az emberi szükségletekre használható sót csak úgy, mint az állatok sózására szükséges sót, minthogy az állatok sózására szükséges külön só ez idő szerint nincsen; az ipari czélokra megkívántató só, igaz, olcsóbb árakon adu tik. Ez annyira mélyen behat a társadalmi rétegek különféle ágazatába, hogyha már felvettetett, érdemes vele bővebben foglalkozni. Nem akarok én itt hosszú beszédet tartani, csak rá kívánok mutatni egy pár dologra, hogy azokból, az aránylag exorbitans sóárakból mi következik s mennyire érezhető az állami élet más terén is e körülmény kártékony hatása. Tagadhatatlan, t. ház, hogy az országnak, különösen szegényebb vidékein, a hegyes vidékeken, népünk roppant rosszul táplálkozik. A belügyminister ur kaphat erre nézve — ha akar — adatokat, de buzgalmánál fogva, melylyel a közegészségügyet felkarolja, nem kétlem, már kapott is megdöbbentő adatokat, hogy kivált szegény vidékeken milyen nyomorult táplálkozással él a nép. A honvédelmi minister ur is adhat elő ez iránt adatokat, Hiszen nem szükséges egyébre, csak arra emlékeztetnem, hogy az új véderő-törvényben kénytelenek voltunk az ujonczállítás évét egy évvel hátravetni, ugyanis 20 év helyett a 21-dik évre, mert tagadhatatlan a nemzedék satnyulása, a mi legfőbbképen a nyomorult táplálkozás következménye s a meby táplálkozásnak — még ezen nyomorult táplálkozásnak is — hiánya az ország lakosainak annyi ezreit kényszeríti az Amerikába való kivándorlásra, Ehhez járul nagy mértékben az is, hogy hazánk népének legszűkebb körülmények között levő osztálya — fájdalom — mármár sótlanul eszi kenyerét ebben a sóval olyan dúsan megáldott oiszagban. De a miuister ur &gj olyan kijelentést tett, a mi nagyon sajnosán ütötte meg fülemet. Mint elősorolni méltóztatott, a só ára, mint az törvényesen meg van állapítva, métermázsánkint 9 írt, beleértve a sóadót is, mely azzal együtt hajtatik be. Ezt én magasnak tartom, de olyan pénzügyi viszonyok között voltunk, hogy akkor nem lehetett olcsóbbra szabni a só árát. S hozzájön rnége 9 forinthoz a kezelési és szállítási költség, melyekkel együtt a só ára felmegy körülbelül 12 forintra. Most a t. pénzügyminister urazt állítja, hogy ennél az árnál is tekintetbe kell vennünk a határokhoz közel eső helyeken létező csempészetet, minnélfogva kénytelen az állam bizonyos vidékeken engedményeket tenni. T. ház ! Ez az a körülmény, a melyre ráutalok, megvallom, reám sajnosán hatott, mikor Magyarország pénzügyministere kénytelen a pénzügyministeri székből kijelenteni, hogy a csempészet fennállván, kénytelen azon vidékeken olcsóbb sóárakat engedélyezni. Ismerem azokat a határszéli viszonyokat ; történik ez különösen a Székelyföld mentén Moldova és Oláhország felől, történik talán Galieziából is Wielicka és Már maros felől is — ezt nem tudom — de hogy egy időben a Székelyföldön történt, arról van tudomásom. Azt tartom én szégyenletesnek, ismétlem t. ház, hogy mi kénytelenek vagyunk a sóárakat az ország bizonyos vidékein a csempészethez alkalmazni sóhajtom,hogy ilyen sógazdag országban, mint Magyarország, olyan sóárak létesíttetnének, hogy inkább mitőlünk csempésznének idegen országokba, nem pedig külföldről mihozzánk, azért, mert azon országokban a sóárak olcsóbbak, mint nálunk. Abban rejlik a baj, hogy annyira felcsigáztuk a sóárakat, hogy egyrészről népünk szegényebb része nyomorult tápláléka miatt az ujonczállításra alkalmatlanná válik, mert hiszen a só is a táplálékhoz tartozik, a csontképződéihez annak élvezete nagyon is szükséges; másrészről pedig, Magyarország marhatenyésztő ország lévén, bizony e miatt nem haladhat előre a mezőgazdasági ipar e nevezetes ága sem, mert a szegény ember a magas sóárak miatt képtelen a sót abban az arányban beszerezni, a melyben marháinak jó táplálására és erősítésére szükséges volna. Amit a t. pénzügyminister ur az alföldi szikes legelőkre nézse mondott, az kétségtelenül áll; vannak sziksavas és salétromos vidékek, különösen Mármaros körül, a hol ha a földet felhányják, a marha megnyalja, mert az is sót tartalmaz. Azonban ezek kivételek és az országnak csak nagyon kis részére szorítkoznak. Oly országban, mint Magyarország, mely főleg gabnatermesztő és marhatenyésztő s a kivitelt e két ág képezi, midőn a gabonaárak annyira lehanyatlottak és sok gazda a marhatenyésztéot a só magas ára miatt kénytelen abba hagyni, ége^ő és fontos a sónak árát leszállítani, még a minister ur által felhozott s aránylag kis különbözetet tevő magassága mellett is; gondolom 15 —18 forintot mondott 100 darab marhaállománynál, a mi lehet, hogy a minister urnak kicsiny, de a gazdáknak, azt hiszem, elég nagy. 3ä*