Képviselőházi napló, 1887. XVI. kötet • 1890. január 31–február 25.
Ülésnapok - 1887-334
296 834. országos ülés február 14-én, pénteken. 1890. kívánok szólni. (Halljuhl Halljuk!) Véletlenül épen a kezemben van a felebbezés, a melyben ugyanazon szakaszra hivatkoztam, melyet a t. minister ur idézett, tudniillik az 1883 : XLVI. törvényczikk 4-ik szakaszára. Az én kérdésem a t. minister úrhoz az volt, hogy miután közöttünk a törvényhozás termében nincsen véleményeltérés a felett, hogy az törvénytelenség, ha a jövedelembe a házbérkrajczárok is beszámíttatnak, ha mégis beszámíttattak és valakin megvették azt a pénzt, tessék megmondani: hogyan kapja azt az illető vissza ? (Helyeslés a szélső baloldalon.) Horánszky Nándor: T. képviselőház! Ha már szóba jött ez a kérdés, méltóztassék megengedni, hogy egy körülményt én is figyelmébe ajánljak a t. minister urnak, miután méltóztatott kijelenteni, hogy a bélyeg- és illetéktörvények és szabályok revisiójával, akkor amikor, foglalkoznia kell. (Halljuk! Halljuk !) Az én felfogásom szerint, t. ház, ä főhiba ennél a kérdésnél abban rejlik, hogy egyáltalában értékminimumok léteznek és az érték megállapítása bármilyen alapon nyugszik is, de nem fix tételekhez és szabályokhoz van kötve. A t. minister urnak bizonyára van tudomása — kell is, hogy legyen, mert az államkincstár ezen kérdésnél nagyban érdekelve van — arról, hogy oly esetben, midőn a vagyon-átruházás nem szerződés és visszteher mellett köttetik, a hol tehát a szerződésben az illető objectum ára a felek által meg nem szabatik, legtöbb esetben, mondhatom, 90—95%-ában az adóztatás egyenlőtlen, igazságtalan és sok viszszaéléssel jár. A hagyatékoknál például vagy vagyon átruházásoknál, melyek nem vissz teherrel köttetnek, rendszerint abban a leltárban, becslésben vagy nem tudom miben, mindig az az érték vétetik fel az ingatlanra, a mi az adóminimumon nyugszik, vagy ahhoz legalább közel áll. És ily esetben mi töríénik? Vagy rendel el az illetékkiszabási hivatal becslést vagy nem; a kinek esetleg kedvezni akar — nem mondom, hogy ez így van, de nincs kizárva a lehetőség, nem rendeli el a becslést, hanem az értékminimum alapján szabja ki, más esetben nemcsak, hogy elrendeli a becslést, hanem sok mindenféle eljárás és adatok bekivánása által igyekszik az alapértéket emelni, hogy természetesen azután az illeték magasabb legyen. Ez rendszerint az államkincstár károsodásával van és a felekkel szemben nagyon zaklató és a mi fő, nem egyenletes, hanem igazságtalan adóztatás. (Helyeslés a baloldalról.) Én tehát annak figyelembe vételével, hogy a kincstárnak mindenesetre érdekében áll olyan alapokat teremteni, a melyek által az illető vagyon értékét leginkább lehet megközelíteni, azon nézetben vagyok, hogy ezen bajokon akár az administratio teendőinek sokaságát, akár az egyenlőtlen és igazságtalan adóztatást elkerülendő, csak azon a módon lehet segíteni, hogy a törvény, ha majd megalkotás alá kerül, az értékek megállapítását egy vagy más alakban, de fix tételekhez kösse. Felfogásom szerint igy a kincstár is okvetetlenül jobban jön ki, a felek sem fognak zakláttatni és mindenkinek tudomása lesz arról, hogy valamely objectum után milyen összegű illeték fog kiszabatni. Én e szempontokat ajánlom a t. minister ur figyelmébe, mert azt hiszem, egyfelől nagyon sok administrativ teendőt takarítana meg ez által, másfelől pedig az egyenlőtlen adóztatásnak is elejét venné. (Helyeslés balfelöl.) Wekerle Sándor pénzügyminister: Talán megengedi a t. képviselőház, hogy ezen, különben nem épen a jelen vita keretébe tartozó, a t. képviselő ur részéről felhozott eszmére vonatkozólag n'-zetemet elmondjam. (Halljuk!) Az én nézetem, t. képviselőház, az, hogy az illeték-kiszabásnál fix tételekkel való dolgozás, tudniillik hogy egy bizonyos vagyonegység, bármilyen különböző forgalmi értéket képvisel is, egyforma taxa alá vonassék — természetesen fentartatván a rectificatio joga — nemcsak jövedelmi tekintetben sokkal kisebb financiális eredményeket biztosít, hanem talán az adózás tökéletessége tekintetében is ellenkezik a helyes adóztatásnak általánosan elfogadott elveivel és különösen azon újabb iránynyal, melyet ma a törvényhozások az adózás terén elfoglalnak és az illeték terén is valósítani igyekeznek, ámbár megengedem, hogy nagyon sok nehézséggel jár itt elérni azt, hogy a mely objectum képes nagyobb teher elviselésére, ott nagyobb illeték is éressék el. (Egy hang a szélső balm: Progressivitás!) A progressivitást az illetékek terén elfogadhatónak nem tartom, nyilatkoztam is e részben már azelőtt. Egészen másképen állunk azonban az érték-minimumokkal. Az érték-minimumok bizonyos tekintetben más államokban is helyet foglalnak az illeték-kiszabás terén. Igaz ugyan.kogy ott a fősúly nem az érték-minimumokra, hanem — mint például Franczia- és Olaszországban — a pénzügyi hatóságnak fentartott becslésre van fektetve. Ez a becslés minálunk is megvan. Nem tudom, hogy a ki 1850-ben a mi illetékszabályainkat készítette, honnan merített, de ha a forrásból lehet következtetni, merem mondani, hogy a francziaból vette, mert nem csak az az eset van fentartva, mint ott, hogy joga van a pénzügyi hatóságnak becsültetni, de még az eltérés százaléka is ugy van megállapítva, mint az olasz és franczia törvényben, tudniillik, ha 7«, azaz 12'/ä D /«-nál nagyobb eltérés mutatkozik: akkor a fél köteles a terhet viselni, ha kisebb, a kincstár viseli. Mondhatom azonban, t. ház, hogy ez abecsíí minálunk, habár jogilag fenn van tartva, praxisunkban nem vétetik igénybe és pedig azért- nem, mert méltóztassék elhinni, hogy az igen sokszor
