Képviselőházi napló, 1887. XVI. kötet • 1890. január 31–február 25.

Ülésnapok - 1887-333

276 838. országos ülés februíir 18-án, cstitCrtököii. 1«90. gyakorlat ós a tapasztalat azon meggyőződésre vezetett, hogy talán a kényszer-finomítás még egyik eszköze lehet annak, hogy Grácsországból olcsó szeszszel el ne árasztassunk oly mértékben, mint az jelenleg történik. Mert a kényszer-finomítás a nyers szesznek minden esetre bizonyos központokba való vitelét feltételezi, mi által az eltávolittatik a mi határunktól. Es ba igaz is az, hogy mi olcsó szeszt kaphatunk Grácsországból, de szeszünkkel viszont Stájerországba kereskedhetünk, mégis, minthogy szesztermelő vidékeink távolsága, például Stájerországtól vagy Krajnától oly nagy, hogy a fuvarbér nagysága a méltányos versenyt lehetetlenné teszi azon közelséggel, melyben a mi szeszfogyasztó vidékeink Gralicziához vannak. Ezen finomítási kényszer tehát, habár nem is örökre, de némi időre, egy-két évre, addig, mig ezen finomítási processus lábra kap s addig, mig azon új összeköttetések, melyek a fogyasztási vámvonal felállításáig okvetlenül ismét létre fognak jönni: addig legalább némi részben bizonyára meg fogják óvni a mi felsővidéki gazdasági szeszgyárainkat a galicziai nyers szesz által való elárasztatás elől. Ez az, t. ház, a mit az igen t. pénziigyminister ur szives figyelmébe ajánlani bátorkodom s annyival inkább nem tartottam feleslegesnek ezen megjegyzéseket felhozni, mert már az igen t. minister ur maga is kilátásba helyezte, hogy talán voltak is már, vagy lesznek még Austriával alkudozások, a melyek a szeszadó megváltoztatását fogják előidézni. Ezeket voltam bátor az igen t. minister ur figyelmébe ajánlani. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Wekerle Sándor pénzügyminister: T. képviselőház! Bocsánatot kérek, ha hézagosan válaszolok a t. képviselő ur által felhozottakra, de minden igyekezetem daczára sem birtam beszédének némely részét megérteni. Ha jól értettem, nem annyira azzal foglalkozott a t. képviselő ur, hogy a szeszipar válságos helyzetével szemben általam most elfoglalt álláspont nem helyes, mint inkább azzal, hogy azon álláspont nem volt helyes, a melyet annak idején ;i szeszadó törvény tárgyalásakor elfoglaltam. Én ugyan mindig jobban szeretem, ha valaki mai álláspontomat helyesli s egy korábbi álláspontom ellen tesz kifogást; de mégis kénytelen vagyok ez alkalommal azon főargumentumot, a melyet a t. képviselő ur felhozott, valódi színében feltüntetni. (Halljukl Halljuk!) És itt ismételni vagyok kénytelen azt, a mit annak idején a szeszadó-törvény tárgyalásakor elmondottam. (Halljuk! Halljuk!) Midőn a szeszadó-törvényjavaslat tárgy altatott, én korántsem igyekeztem azt ugy feltüntetni, mintha az a kormánynak érdeme vagy mintha az egy oly nagyszerű alkotás volna, a melytől a kormány ugy pénzügyi szempontból, mint az ipar megmentése szempontjából magának valami babérokat szerezhetne ; ellenkezőleg épen azt mondtam, hogy ez nem egy embernek, egy genialis financiernek vagy más practicus pénzügyi embernek müve, hanem hogy ez az általános közvélemény azon követelményének kifolyása, mely az érdekeltekkel folytatott tanácskozások során, mint az adott viszonyok között leghelyesebb, úgyszólván egyedül követhető álláspont, a kormány által felvettetett és törvényjavaslat alakjában a törvényhozás elé terjesztetett. Ebből az következik, hogyha mi nem akarunk érdemet formálni azért, mert a törvényjavaslatot — melyről megjegyzem mellesleg, hogy pénzügyileg egészen be fog válni — mint egy sajátságos, a válságos viszonyok között mentőeszközt képező kezdeményezést tüntettük fel, ugy másrészt, ha e törvényjavaslatnak vannak egyes hiányai, vagyis ha ezen törvényjavaslat közgazdasági szempontból nem bizonyult minden tekintetben eléggé hatályos eszköznek, hogy azon decadentiát, a mely mulhatlanul a mi nagy veszteségünkre foglalt volna helyet, a szeszipar terén véglegesen megakaszsza, sanalja: a kormány ellen azért, hogy nem tudott a baj orvoslására elegendő eszközöket nyújtani, vádat nem lehet emelni. (Helyeslés jobbfelöl.) De habár ezt az előttem szólott t. képviselő ur nem is méltóztatott tenni, mégis ezen ötletből és nem az általa felhozottak ellenében, szükségesnek tartottam ezt megjegyezni. A mi pedig az általa felhozottakat illeti, nem mulaszthatom el annak hangsúlyozását, hogy méltóztassék elhinni, hogy az a panacea, melyet akkor ajánlani méltóztatott és a melyet most is ismételt, tudniillik a külön vámterület, vagy a mi ezen kérdés szempontjából ezzel, ha nem is egészen, de körülbelül egyre megy, a külön fogyasztási terület szerintem mindenre lehet alkalmas, csak arra nem, hogy ebben az esetben akár a pénzügyi, akár pedig az ipar megóvása szempontjából azon közgazdasági előnyöket elérhessük. Tegnap szólalt fel itt egy igen t. képviselő ur, a kivel különben nem értek egészen egyet, (Halljuk!) ő, a ki azt mondotta, hogy a szeszfogyasztás annyira aláhanyatlott nálunk, hogy az alig tehető 600.000 hektoliterre. Más képviselő urak is többszörösen hangsúlyozták, hogy menynyire alászállott a mi szeszfogyasztásunk és hogy nem kétségtelen-e ebből az, hogy a külön vámvagy fogyasztási terület mellett nem csupán ez a reducált fogyasztás lenne az, a mire pénzügyileg és gazdaságilag számíthatnánk? Hát, t. ház, az adott példához képest fogadjuk el a 600.000 hektolitert. Mi áll ezzel szemben ? Az, hogy contingensünk, a mely törvényileg biztosítva van, ennél sokkalta nagyobb, mert az, ámbár nem tudom