Képviselőházi napló, 1887. XVI. kötet • 1890. január 31–február 25.

Ülésnapok - 1887-332

832. országos ttlés február 12-én, szerdán. 1890. 25\ Ejtsük el az italmérési adót, a szesz-, a bor-, valamint a sörre nézve s akkor meg vagyok győződve, sőt merem állítani, bizonyosan tudom, hogy a szesz- és pálinka-, bor- és sörárak okvetlenül vissza fognak fejlődni az új szeszadó életbeléptetését megelőzött időbeli viszonyokhoz. Vegyük csak az általam beszédem elején felhozott Sáros megyei példát, a hol azt láttuk, hogy 63 forinton értékesíttetett a szesz hektolitere. Ebbe belefér 35 frt szeszadó, továbbá illeték fedezésére, helyiségbérletre s üzleti kiadásokra 8 —10 frt; azon kivül marad még 18—20 frt, a mi a szesz árát fedezhetné, a mi ma — fájdalom — csak 12 —13 frt. Világos következménye annak, hogy a szesz literjének ára 63 kr. és az ötvenfokos pálinkának ára 28 — 30 kr. volna s az árak visszafejlődésének természetes következménye lenne, hogy a fogyasztás is a régi mennyiségre emelkednék, vagyis hogy nem 600.000, hanem 900.000 hektoliter volna Magyarországon a szeszfogyasztás. Vessük már most össze, t. ház, a 300.000 hektoliter szesznek 35 frtnyi adóját a még továbbra is fentartandó 5 milliónyi illetékkel és a 12 milliónyi szükséglet fedezésére szemben találjuk magunkat egy körülbelül 15V

S millió bevételi összeggel, Ezzel egyrészt a már-már igazán tarthatatlan és bukófélben lévő szesztermelési viszonyokon is alaposan segítve volna, de segítve volna concurrentia következtében beálló olcsó áralakulások folytán a bor- és sörfogyasztáson is. Egész őszintén megvallom azon hitemet, hogy miután a nyilt verseny nemcsak az áralakulásra, hanem egyszersmind az árú minőségére is befolyással van, nézetem szerint ez a bortermelésre már csak azért, is kiváló fontossággal birna, mert a jelenleg nagy keletnek örvendő mű- és gyártott borok kelendőségükből sokat veszítenének. Megengedem, hogy ez általam felhozott argumentatio első szempillantásra kalandosnak látszhatik; de nem hiszem, hogy azt, ha felette gondolkozunk alaposan megczáfolni lehetne. Hozzá, teszem még azt is, hogy midőn az italmérési adót továbbra Is fentartjuk, igen nagy inconsequentiába esünk. Ahányan itt vagyunk, mindnyájan hangoztatjuk a liberalismust, mindnyájan az egyenlő teherviselés híveinek valljuk magunkat s mégis mi történik, t. képviselőház? Az, hogy mi egyes vagyonosabb, értelmesebb osztályokat, a nagy forgalom stipulätiója által, ez adóteher alól mentesítünk és az állam nem speculál egyébre, mint a szegényebb és tudatlan néposztályra. (Helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) Még a nagy forgalomban sincs meg az egyenlő teherviselés, mertlátjuk,hogy Budapest és Pozsony mint zárt városok, egészen más szempont alá jönnek, mivel itt úgy a kis, mint a nagy mértékben való forgalom italmérési adó alá esik. Igen megfontolandónak tartom e kérdést, de indítványt nem teszek; csak arra kérem a t. minister urat, méltóztassék azon kérésemre a végből, hogy ezen jelenlegi quod capita tot sensusszülte káros állapot mielőbb megszűnjék, határozott és félre nem érthető választ adni. Zay Adolf jegyző: Szalay Imre! Szalay Imre: T. ház! Bátor vagyok kijelenteni legelőször azt,hogy azokat, a miket elmondandó leszek, nem támadási szempontból mondom a t. minister ur iránt, mert meg vagyok győződve, hogy ő részint a maga, részint pedig a mások tapasztalásából merített adatok szerint, sietett ott, a hol hozzá, mint legfőbb fórumhoz folyamodtak, a bajt kellőleg orvosolni. Nem hagyhatom említés nélkül azt sem, a mit a t. minister ur székfoglalása első hónapjaiban mondott azon helyről és ez az, hogy ő nem fogja engedni, hogy a pénzügyministerium, úgy annak kezelő személyzete, akár az összes pénzügyi administratio egyetlen ága is politikai pressiót gyakoroljon azokkal szemben, a kik ellenkező és a kormány nyal nem egyező nézeten vannak. Én azt hiszem, hogy ezen kijelentést mindenki, a ki az igazságot kívánja, pártkülönbség nélkül örömmel üdvözli. Hogy pedig erre szükség volt, arra saját esetemet leszek bátor röviden a t. háznak elmondani. (Sálijuk! Halljuk!) Ezelőtt körülbelül nyolcz esztendővel történt, hogy bizonyos hagyatéki ügyben 1.900—2.000 frt illeték szabatott ki reám és azokra, a kik velem eg)^ütt örököltek. Az összeg tökéletesen biztosítva volt az által, hogy birtokomra volt táblázva és birtokomon semmi olyan teher, mely miatta kincstárnak akár húszszor annyi követelése is koczkáztatva lett volna. Májusban kapom az intést, hogy fizessem ki ezt az illetéket. Akkor folyamodtam a ministeriumhoz, hogy aratás után fizethessek. A minister ur azt válaszolta, hogy fizessem ki a felét, a többiért majd elvár. Én azt feleltem, hogy miután aratás előtt vagyunk, rám nézve egészen közönbös, hogy a felét, vagy az egészet kell-e most felvennem; kérem tehát ismét, hogy várjanak. A ministerium nem hallgatott ezen kérésemre, ennem törődtem tovább a dologgal, de vártam az executiót. S a következése az lett, hogy az executio le is jött közvetlenül a választásom előtti napon. (Derültség.) Én természetesen nem vártam be a végrehajtást, hanem lefizettem az összeget. De azt a kérdést intézem a t. minister úrhoz, ugyan mit gondol, ha kormánypárti képviselő lettem volna, vájjon megkaptam volna-e az executiót a választásom előtti napon? (Derültség a szélsőbalon.) Az adóügyekben, t. ház, szintén igen nagy anomáliára vagyok bátor a t. minister ur figyelmét felhívni (Halljuk! Halljuk!) és nagyon csudálom, hogy ezt t. képviselőtársaim közül már többen nem hozták fel. Ez az anomália, t. ház, 82*